Az élet újra szép, ...?

33. Fejezet

/* Jó szórakozást! ❤️🖤*/

Sakura

Minden nagyon gyorsan történt. Mikor megláttam Sasukét, egyrészt borzasztóan megkönnyebbültem, másrészt még mindig aggódtam, mert Sarada bajban volt. Tehetetlennek éreztem magam, képtelen voltam arra, hogy megvédjem a gyerekeimet. Be kellett ismernem, hogy szükségem van segítségre. Egyedül az Akatsuki ellen... De most itt volt Sasuke is. Végre elmondhattam neki, hogy Sarada is az ő gyermeke.

Ha már nála tartunk, nem számítottam a kis magán akciójára. Mikor megpillantottam a sharingant a szemében, meglepődtem. Mégis mikor?

Amint Daisuke is mozdult, tudtam, hogy készülnek valamire. A következő pillanatban Sarada a levegőben volt, Deidara pedig támadást akart indítani ellene. Daisuke rohanni kezdett, én is mozdulni akartam, de akkor megpillantottam Sasukét. A segítségére sietett, megtagadta, pillanatnyilag hatádtalanította Deidarát, majd oda hozta mellém Saradát. Vissza indult.

- Megint megijesztettél – mondtam, s megöleltem, de mintha fel sem tűnt volna neki. Az apjával volt elfoglalva.

- Apa... – Meglepődtem. Még sosem hallottam tőle, hogy így hivatkozna rá. Figyelte minden lépését, egy pillanatra rémület ült ki az arcára, amikor tudatosult benne, Sasuke arra készül, hogy végezzen Deidarával.

Pain szokásához híven időzített, s az utolsó pillanatban érkezett meg.

- Együtt a család. – Elnevette magát. Ő élvezte a helyzetet. Uchihákat akart, s most van három is. Én már nem éreztem magam ilyen jól. – Csak tizenhárom év kellett hozzá.

- Hagyj már végre békén minket! – kelt ki magából Daisuke.

- Hallgass már! Te nem tanulsz semmiből? – ugrott neki Sarada.- Esélyünk sincs ellene! Ellenük! Addig maradj veszteg, ameddig papa ideért! – oktatta, aztán megszeppent. A szokás hatalma miatt, papának nevezte Itachit. Mintha nem lett volna így is elég bonyolult a helyzet. Sasukéra nézett, ahogy mi is Daisukéval együtt.

- Apa... Sarada az... – el akarta volna mondani, de Pain félbeszakította. Olyan volt, mintha szándékosan csinálta volna. Lehetett is... Lehet remélte, hogyha Sasuke dühös lesz, megkönnyíti a dolgát, s segít majd neki.

- Elég volt! Ha átadod a két gyereket, ti élve megússzátok, s elmehettek! – kiáltott. – Sasuke, fer alku, nem?

Sasukéra néztem, nem tudtam leolvasni az arcáról a gondolatait. A szemeit lehunyta, mélyeket szuszogott, ötletem sem volt, mi játszódhat le benne. Ökölbe szorította a kezeit, majd felpillantott. Összerezzentem, mikor megláttam a tekintetét. Igazáb dühös volt.

- Évekig kedvedre ugráltattál, a hátam mögött a fiam után nyomoztál, elraboltad, megpróbáltál végezni Sakurával, s most tényleg azt hiszed, segíteni fogok neked?! – Izzottak a szemei. Az átokpecsét megint kezdte belepni az egész testét, s ezzel egy időben Daisuke felkiáltott. Oda néztem. A földön térdelt, s közben remegett. Fájdalmai voltak. Oda siettem hozzá.

- Mi a baj? Mi történt? – Nem tudtam, mi tévő legyek. Most hiába volt rajta a kendő a csuklóján, nem segített. Kis híján kétségbe estem, amikor Sarada megszólalt.

- Tsunade-sama azt mondta, tudja mi a baja. A-apától örökölt valami átok cuccot, s a szervezete nem tudja irányítani.

Megszeppentem. Sasukéra néztem, minket figyelt. Ha ez igaz, akkor mindent megmagyaráz. A szemei, a gyengesége. De mi történik most? Csak nem rezonál Sasuke pecsétjével? Legutóbb nem történt semmi... vagy csak nem vettük észre a nagy ijedtségben.

- Sasuke, állj! Állítsd le! – kértem. Daisukénak egyre jobban fájt, s hiába próbáltam megállítani, képtelen voltam rá. Meglepődött, de tette, amit kértem. A fiúnk azonnal jobban lett. Magamhoz öleltem. – Ez őrület.

Sasuke

Nem is gondolkoztam, amikor megmentettem azt a gyereket. A testem ösztönösen mozgott. Valósággal dühített, hogy szemrebbenés nélkül képes lett volna bántani. Főleg Sakura lányát... vajon... ő is? Ikrek? Mennyi lenne ennek az esélye? Butaság...

Le akartam számolni Deidarával, amikor megjelent Pain. Folyton számomra zavarosan beszélt. Sarada papaként beszélt valakiről. Ameddig ideér? Akkor Itachi... akkor ő és Sakura... Összezavarodtam. Nagyon idegesített minden, de mikor Pain képes volt azt feltételezni, hogy átadom neki a fiam azért, hogy a saját bőröm mentsem, elborult az agyam. Megint engedtem az átokpecsét erejének, de mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam a beszélgetésüket. Daisuke rosszul lett, s állítólag azért, mert valamiféleképpen elörökölte tőlem ezt a pecsétet. Még úgy is ártottam neki, hogy ott sem voltam. Ilyenre is csak én vagyok képes... Azonnal elfojtottam, Daisuke pedig jobban lett.

- Nem vagy te sem annyira buta – mondta Daisuke, miközben a testvérére nézett. – Ahhoz képest, hogy te vagy a fiatalabb.

- Öt perccel! – morgolódott, de aztán elmosolyodott.

Öt perc? Akkor ők tényleg... Sakurára néztem, bólintott. Vissza pillantottam a gyerekekre, az ikrekre. Akkor ők... mindketten... az enyémek... az én gyerekeim.

Mély lélegzetet vettem, s lehunytam a szemeim. Ez azt jelentette, hogy mégjobban kell tepernem. Sajnos ezt Pain sem gondolta másképp. Megunhatta a családi jelenetet, mert támadni készült. Megragadtam a karját, mielőtt hozzájuk érhetett volna. Ennyire megszállottja legyen a sharingannak. Ez már beteges...

- Eszedbe se jusson – mondtam, majd löktem rajta egyet, s azonnal utána ugrottam. – Nem hagyom, hogy még akár egyszer is a családomhoz érj!