Az élet újra szép, ...?

22. Fejezet

Sakura

Nem gondolkoztam sokáig sem azon, hogy mit keres itt, sem azon, hogy miért akar segíteni. Abban a pillanatban nem is érdekelt. Kaptam az alkalmon, s gyógyítani kezdtem Daisukét. Idő közben felfedeztem, hogy a falak elszívják a chakrát, így nehezebb dolgom volt. Végül sikerült kikapcsolnom a sharinganját, de csak akkor tudtam megnyugodni valamennyire, amikor már éreztem, hogy az izmai kezdenek ellazulni, s láttam, hogy az arca is kisimult. Mikor már nyugodtan, s egyenletesen lélegzett, csak akkor hagytam abba a gyógyítását. Néhány perc el is telt, mire rá tudtam venni magam, hogy megszólaljak. Ennyi év után újra találkozni Sasukéval nem volt olyan könnyű. Főleg a történtek után. S ha belegondoltam, hogy ők ketten együtt voltak ebben a cellában, a hideg is futkosott a hátamon. Daisuke is elég meggondolatlan tud lenni, s az otthoni kiborulása után, nem tudtam, hogyan viselkedhetett.

- Köszönöm, Sasuke - böktem ki nehezen, de nem néztem rá. Azt nem tudtam volna megtenni. Talán féltem tőle. Fogalmam sincs.

- Cserébe elmondhatnád mi ez az egész. - Leült tőlem körül-belül egy méterre úgy, hogy jól lásson. Így már nem kerülhettem el, hogy ránézzek. Várta, hogy elmondjam, amire kíváncsi. Tudom, mit akart tudni. Eléggé ismertem, nem volt nehéz kitalálni, s az elmúlt események után a helyében én is válaszokat szeretnék, főleg, ha még segítettem is. Nagyot sóhajtottam, majd beszélni kezdtem.

- Beteg. Pár napja vettük észre, hogy folyamatosan chakrát veszít. Ezért nem használhatja a szemeit. A kendő azért kellett, hogy az én chakrámat a szervezetébe szivárogtassa. Azért vette le, hogy nekem segítsen, mert tudta, hogy emiatt gyengültem le - mondtam el röviden a lényeget. - Akár bele is halhatott volna. Annyira meggondolatlan. - Gombócot éreztem a torkomban, a sírás kínzott.

- Te sem vagy különb - suttogta Daisuke alig hallhatóan, miközben lassan kinyitotta a szemeit.

- Az én fiam vagy. Rám ütöttél. - Elmosolyodtam, s magamhoz öleltem.

- Azért esélyesebb lett volna, ha kint maradsz. Egyszerre kellett volna próbálkozni kintről és bentről, akkor lehet kijutottunk volna, de így várhatunk, míg kiengednek - jegyezte meg, mint aki oktatni akart, de azért közben elmosolyodott. Olyan ismerős volt. Most annyira hasonlított Sasukéra, főleg, hogy eszembe jutott, amikor Narutóval Haku ellen harcoltak. Sasuke is valami ilyesmit mondott Narutónak, mikor az gondolkodás nélkül cselekedett. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Tudom, hogy ez most nem fog tetszeni, de most pont olyan voltál, mint az apád - csúszott ki a számon, de meg is bántam, mert bevillant, hogy Sasuke is itt van velünk. A szemem sarkából rá pillantottam, de csak annyit láttam, hogy az arcán megfeszültek az izmai. Rosszul esett. Még az is jobb lett volna, ha üvöltözni kezd, de az, hogy tudomást sem vett róla, jobban fájt bárminél. A kijelentésemre Daisuke morogni kezdett, s el is tűnt az arcáról az előbbi mosoly.

- Ez viccnek is rossz - mondta kedvetlenül, miközben felült, mert eddig nekem támaszkodott. Teljesen megváltozott a viselkedése. Már a testtartásáról is láttam. Nagyot sóhajtottam, mire Sasuke hirtelen megszólalt.

- Itachival mi történt?

- Eltűnt. Naruto elküldte, hogy kémkedjen Madara után, s az utolsó jelentésében az Akatsukiról írt. De Madara itt van, s szerintem erre ő is rájött. Biztos vagyok benne, hogy itt van valahol ő is. - Sasukéra néztem.

- Naruto? - csodálkozott.

- Igen. Naruto lett a Hokage - mosolyodtam el a gondolatra. - Küzdött, s elérte, amit akart. Ő nem futamodott meg. - Végig a szemébe néztem. Meg is lepődött, bizonyára rájött, hogy célozgatok.

- Szerinted Itachi itt lesz valahol? - kérdezte Daisuke, mire ránéztem.

- Igen - mondtam, miközben bólintottam.

- Érezted őt? - jött a következő kérdés, amivel meglepett kicsit. Igen, a két gyerek is tudott arról, hogy mi köt Itachihoz.

- Nem, de szerintem azért, mert ő is egy ehhez hasonló cellában lehet. - Csak legyen igazam. Nélküle esélyünk sincs hazajutni. - Ti mióta vagytok itt? - kockáztattam meg a kérdést, miután kezdett zavarni a ránk telepedett kínos csend.

- Ő nagyjából fél napja, de úgy két órája lehet ébren. Én talán egy napja. Itt bent elég nehéz megállapítani - válaszolt Sasuke.

- Akkor még szerencséd is volt. Nem gondoltam volna, hogy Tsunade ennyire kiüt majd. - Daisukéra néztem, mire ő elvigyorodott. Nekem is muszáj volt mosolyognom. Hihetetlen ez a kölyök. Bármikor képes egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a hozzáállását a helyzethez. Bár azt hiszem, azért sikerült neki, mert teljesen figyelmen kívül hagyta Sasuke jelenlétét.

- A szemei miatt kellett benyugtatózni? - érdeklődött Sasuke. Csodálkoztam, nem értettem, miért érdekli ilyen hirtelen, amikor évekig felénk se nézett. De azért jól esett. Akartam válaszolni, de Daisuke megelőzött.

- Semmi közöd hozzá! Ha eddig nem érdekelt, ezután se akard tudni! - Nagyot nyeltem. Idő kérdése volt, hogy elveszítse a türelmét, de nem gondoltam volna, hogy ilyesmi lesz az utolsó csepp a pohárban. Azt hittem, örülni fog, hogy az apja érdeklődik iránta.

- Daisuke, kérlek. Ez most nem...

- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni azok után, amiket művelt? Azok után, hogy éveken keresztül nem volt képes felbukkanni. Még ha rád haragszik is, igazán érdekelhette volna a saját - gyerekeinek a hogyléte... igen. Ebben igaza van. Én is kíváncsi lennék rá, hogyan tudott tizenhárom éven keresztül közömbös maradni velük kapcsolatban. Tudni szerettem volna, mit reagálna erre, de Daisuke nem tudta végigmondani.

- Sasuke! - Nyílt az ajtó, s megjelent Madara.

- Mit akarsz? - vetette oda neki a kérdést. Nem úgy tűnt, hogy nagyon örülne neki.

- Beszélgetnünk kell. Remélem megtudtad, amire kíváncsi voltam - húzta félmosolyra a száját, majd mikor meglátta a döbbent tekintetem, felnevetett. - Csak nem azt hitted, hogy hirtelen megszólalt a lelkiismerete? - szólt nekem a kérdés. Megsajdult a szívem. Furcsa volt, hogy segít és kérdezősködik, de bíztam benne, hogy megbánta, amit tett, s jóvá akarja tenni. Most viszont kiderült, hogy csak Madarának volt szüksége információkra. Ezért volt Daisuke előtt a cellában. Úgy kellett tűnnie, hogy ő is rab. Hogy miért nem jutott eszembe előbb? Miért zárta volna be az Akatsuki Sasukét? - Ugyan már. Uchiha Sasuke sosem változik. Gyere, Sasuke! - Sasukéra néztem, de ő egy pillantásra sem méltatott. Felállt, s Madara után ment. Mielőtt becsukódott volna az ajtó mögötte, Daisuke odaszólt neki.

- Bár sose ismertelek volna meg! - Legördült egy könnycsepp az arcomon, s láttam, hogy Daisuke is sírni kezd. Ennél nagyobb csalódást. Végignézni, ahogy a saját apád szemrebbenés nélkül elárul... Tudtam, hogy szüksége lett volna egy apára, de ott volt Itachi, aki mindig foglalkozott vele. Úgy látszik, nem volt elég. Többre lett volna szüksége. Saradával más volt a helyzet. Ő inkább Itachihoz húzott, neki sosem volt hiányérzete az apjával kapcsolatban. Azt hiszem, Daisuke örült annak, hogy találkozhatott az apjával, s titkon remélte, valami változni fog, még akkor is, ha ellenségesen viselkedett. Bizonyára erősnek akarta mutatni magát, de legszívesebben a nyakába ugrott volna örömében, ha nem fél attól, hogy elutasítja. Ennél nagyobb fájdalmat nem is okozhatott volna neki. Mielőtt becsapódott volna az ajtó, még hallottam Madara kacaját, s egy mondatot, amit akkor nem értettem.

- A tudatlanság áldás.

/*Remélem, tetszett! 😱 Ha igen, várom a kommenteket! 😍 A másik történethez is van új rész, lessétek meg! Nem sokára jövök az új résszel, addig pedig kitartást! 🤗❤️*/