Az élet újra szép, ...?

29. Fejezet

/*Jaj... Sírtam még én is, mikor ezt a részt írtam. 😭 De azért remélem, tetszeni fog! 🤗 Kellemes olvasást!
Ja. És szerintem zsepiket előkészíteni!*/

Itachi

Nem tudtam, mit mondhatnék nekik. Válaszra vártak. Hazudni nem akartam, de az igazat még magam sem fogtam fel. Szánalmasnak, s tehetetlennek éreztem magam. Főleg miután Daisuke a fejemhez vágta, hogy segítenem kéne az öcsémnek. Tudtam, nagyon jól tudtam, de nem tehettem semmit. Az Akatsuki bármikor feltűnhetett volna. Madarának Sakura kell, de nekik Daisuke, s nem fognak nyugodni, ameddig meg nem szerzik. Nem hagyhattam őket magukra. S megígértem Sasukénak is, hogy vigyázok rájuk.

Annyira lehetetlen helyzet. Amikor végre kiderült minden. Sasuke végre boldog lehetett volna, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy tőlem elszakadnak. Haragudtam rá, azt mondtam, többet nem engedem a közelükbe. De most már minden más. Semmi sem úgy történt ahogyan gondoltuk. Sasuke szereti Sakurát, s most már a fiát is. Ha pedig megtudja, hogy van egy lánya is, akkor végre normális életet élhet, ha ő is akarja.

Minden annyira bonyolult. Kavarogtak az érzéseim. Tudtam, hogy lépnem kellene, s elvinnem innen őket, de valami nem hagyott. Nem akartam egyedül hagyni Sasukét, ugyanakkor segíteni sem tudtam neki. Egyre idegesebb lettem, mikor gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Próbáltam kitalálni, honnan van még ennyi ereje. Közben bíztam is abban, hogy mégiscsak elég lesz Madara ellen. De tévedtem. S erre akkor jöttem rá, amikor nem messze tőlünk egy fának csapódott félholt állapotban. Oda se tudtam nézni. Csak a hangokra figyeltem, s szűrtem le, mi történhetett. Rám szólt, még akkor sem figyeltem rá. Megint szörnyű testvérnek éreztem magam.

Annyira gyorsan történt minden, hogy szinte fel sem fogtam. Csak akkor kaptam feléjük a tekintetem, amikor az a hatalmas szikla becsapódott, s Madara röhögni kezdett. Hirtelen elhagyott minden erőm. A térdem is felmondta a szolgálatot, s a földre rogytam. Tágra nyílt szemekkel néztem, mi történik, s csendben, úgy, hogy észre sem vettem, megeredtek a könnyeim. Bűntudat mardosott. Egyrészt, mert nem segítettem az öcsémnek, másrészt pedig azért, mert az utolsó pillanataiban még egy pillantásra sem méltattam. Mit gondolhatott rólam? Persze, ha tudtam volna... Ha tudtam volna, mindent másképp csináltam volna...

Naruto

Rossz érzés fogott el. Már egy ideje úton voltunk, s nemsokára meg kellett érkeznünk a megadott helyszínre. De egyre nyugtalanabbá váltam, s ezt Tsunade is észrevette rajtam.

- Mi a baj, Naruto?

- Nem tudom. Valami nincs rendben - válaszoltam gondterhelten. Csak a cél lebegett a szemem előtt. Csak érjünk már oda, s lássam, hogy minden rendben, hogy kijutottak, s nincs semmi bajuk néhány karcoláson kívül. De mikor megláttam kirajzolódni a látóhatáron a Susanot, meghűlt az ereimben a vér. Ha Sakuráék valóban ott vannak, akkor nincs sok időnk. Ez ellen képtelenek védekezni. Szerencsére a Susano méretéből ítélve, már közel voltunk, ezért intettem a csapatoknak, hogy gyorsítunk, mert nincs vesztegetni való időnk. Mikor közelebb értünk, érzékeltem különböző féle chakrákat. Felismertem őket. Sakura, Itachi, Daisuke, Madara és... Sasuke. Ő is itt van. Összevontam a szemöldököm. A kérdés már csak az, hogy kinek az oldalán. Ha valóban ellenük fordult, ahogy az az információk alapján megtörténhetett...

Sakuráék felé vettem az irányt, s a csapat egyik felét, valamint Tsunadét és Saradát magammal vittem. Egyre közelebb értünk hozzájuk. Kezdtem megnyugodni, mert a chakra erőssége alapján úgy tűnt, jól vannak. Viszont mikor már látóhatáron belül voltak, megdöbbentem. A csata miatt az erdőből nem túl sok maradt, így viszonylag tisztán láttunk mindent. Sasuke egy fa tövében ült, s Sakurát és Daisukét ölelte. Megeresztettem egy mosolyt. Elverette magát, de úgy látszott, az esze attól megjött. Talán kellett is neki. Magamban még el is nevettem magam, viszont a következő pillanatban teljesen lemeredtem, s már egyáltalán nem találtam okot a vidámságra, épp ellenkezőleg. A könnyeim is megeredtek, s képtelen voltam tenni akár még egy lépést is feléjük. Sasuke ellökte magától Sakuráékat, majd egy szikla maga alá temette. Összerezzentem, mikor meghallottam Sakura és Daisuke velőt rázó kiáltását. Nem mertem Saradára vagy Tsunadéra nézni. Csak előre meredt a tekintetem, s ökölbe szorított kezekkel néztem, ahogy Sakura magához szorítva próbálja Daisukét nyugtatgatni. Úgy éreztem, a szívem menten megszakad. Elkéstem. Újabb kudarc. Iszonyatos fájdalmat éreztem, ami keveredett a dühömmel. Talán elkezdtem volna tombolni is, ha nem akad össze a tekintetem Sakura kisírt szemeivel, s kétségbeesett tekintetével. Abban a pillanatban földbegyökerezett a lábam, s a külvilág megszűnt létezni számomra. Csak őket láttam, ahogy zokogva ülnek azon hatalmas szikla mellett, amely pillanatokkal ezelőtt, szemük láttára temette maga alá azt az embert, aki végre támaszt nyújthatott volna nekik, aki képes lett volna megváltoztatni a jövőbeli életüket, s aki egyben az én legjobb barátom is volt.