Az élet újra szép, ...?

6. Fejezet

Sakura

– Állj! – utasított megállásra Itachi. Először nem értettem, mi ütött belé, de aztán rájöttem.

– Kik ezek? – Nem válaszolt. Csak azt láttam, hogy ráncolja szemöldökét, s felvillantja a sharingant. – Itachi...

– Az Akatsuki. Itt vannak mind. Legalábbis ahányan megmaradtak.

– Mi az, hogy mind? Nem azt mondtad, hogy kettesével szoktak mászkálni? – tört rám a pánik, az idegessége rám is átragadt.

– De. Éppen ezért nem értem, mi folyik itt. Jobb lenne kerülő úton menni, hogy ne találjuk szembe magunkat velük.

Száznyolcvan fokos fordulatot vettünk, s indultunk volna az ellenkező irányba, amikor egy kunai suhant el az orrom előtt, s belefúródott a mellettem álló fába. Abba az irányba néztem, ahonnan érkezett a fegyver. Egy vörös hajú férfit láttam, aki rám vigyorgott. Időm sem volt reagálni, már támadt is. Itachi a segítségemre akart sietni, viszont őt ketten tartották fel. Egy nagydarab cápaképű fickó, s egy szőke, hosszú hajú férfi.

Tudtam, hogy most kell hasznosítanom az Itachitól szerzett tudásom. Meg kell mutatnom, hogy tudok magamra vigyázni. Nem haboztam tovább, támadtam. Kígyókat megszégyenítő pontossággal hajoltam ki minden egyes támadása elől, s törtem előre, egyre közelebb kerülve hozzá. Láttam az arcán, hogy nem erre számított. Alábecsült. Ez viszont nekem jót jelentett, mert annál több meglepetést tudtam neki okozni. Csak egy lépés választott el tőle, amikor hirtelen eltűnt. Megtorpantam, s körbepillantottam. Sehol sem láttam.

– Mi a...

– Sakura! Fölötted! – hallottam Itachi hangját.

Felnéztem. Egy emberméretű penge közeledett felém szélsebesen. Kitértem előle, viszont újra a nyomomba eredt. Mi a franc? Irányítják? S akkor vettem észre a chakrafonalakat. Hát persze. Ki akar fárasztani, hogy utána könnyen végezhessen velem. Sajnálatos módon nem adhatom meg ezt az örömöt. Elrugaszkodtam a földtől, az öklömbe koncentráltam a chakrám, majd újra a talajhoz érve, lesújtottam. Az alattunk lévő talaj darabjai most már a levegőben cikáztak, én pedig próbáltam rájönni, hogy hol bujkál az ellenfelem. Nem kellett sokat keresgélnem, ugyanis már ő sem akart rejtőzködni. Előttem tűnt fel, ezúttal három bábbal. Bábmester? Mint Kankuro.

Össze kellett szednem minden tudásom, amit tőle tanultam. Mesélt a bábokról. Mérget használnak. Mérges gázt és mérgezett fegyvereket. Akkor az előbbi is biztos az lehetett. Jobban oda kell figyelnem. Időközben körbe pillantottam, Itachit keresve a szememmel. Harminc méterre, tőlem délre harcolt, még mindig a másik kettővel. Elég gyérül néztek ki, de egy mély sóhajjal nyugtáztam, hogy a szőke már alig áll a lábán, így nemsokára csak egy ellen kell harcolnia. Viszont ellenfelem nem hagyott sokáig töprengeni, újra támadt, amit hárítanom kellett, ha nem akartam a mérgétől nyöszörögve, holtan összeesni.

Itachi

Nem hiszem el, hogy a régi csapattársam ellen kell harcolnom. Soha nem volt köztünk baráti kapcsolat, de hátrányban voltam vele szemben, mert ismerte a technikáimat, már hozzá volt szokva a harcstílusomhoz.

– Kisame! Mi ez az egész? – üvöltöttem a képébe, miközben kitértem a támadásaik elől. Tudták, hogy egyedül semmi esélyük ellenem, ezért Deidarával támadtak. Szerencsére vele már nagyjából végeztem. A genjutsum megtette a hatását, így csak Kisaméra kellett figyelnem.

– Bosszú, kedves barátom – húzta vigyorra a száját, amitől még torzabbnak hatott. Bosszú? Amiért eljöttem? De akkor engem büntessenek, ne Sakurát.