Az élet újra szép, ...?

26. Fejezet

/*Egy-egy szünetemben azért szakítok időt erre is 😍 Kellemes olvasást! 🤗*/

Sakura

Sasuke tényleg... tényleg nem tudta... A reakciója, a viselkedése, minden erre utalt. De nem tetszett a helyzet. Teljesen leblokkolt, Madara közeledett, ő pedig csak meredt maga elé. Mégis mit tehetnék? Próbáltam szólongatni, de mintha meg sem hallotta volna. Tanácstalan voltam. Időközben Itachi is odajött mellénk.

- Ez így nem lesz jó. Menekülni nincs értelme. Magához kell téríteni.

- Tudom, de hogyan? - kérdeztem, majd arra lettem figyelmes, hogy Madara tovább kínozza Sasukét.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire kiborulsz, ezzel kezdem. Sose hittem volna, hogy Uchiha Sasukét valamivel ennyire földbe lehet tiporni. Szánalmas vagy, ugye tudod? Lehetett volna egy családod. Emlékszel, mennyire szeretted volna, nem? És most mi derül ki? A fiad megvet, gyűlöl, s a halálodat kívánja.

- Madara, fejezd be! - kiáltott Itachi. Én meg sem tudtam szólalni. Ez nem igaz, láttam, hogyan viselkedett Daisuke. Haragszik rá, de nem gyűlöli, főleg nem kívánja a halálát. - Sakura, fogd Daisukét, s menjetek innen.

- De...

- Semmi de! Máris! - utasított, mire én megfogtam Daisuke kezét, s indulni akartam, de nem jött. Lerázta magáról a kezemet, s felállt.

- Nem hagyom itt. Alig ismertem meg. - Fájt neki. Hallottam a hangján. Nem akartam engedni, de aztán arra jutottam, hogy lehet ez az egyetlen megoldásunk. Lehet, ő képes lesz kizökkenteni Sasukét ebből az állapotból. Tudtam, hogy Madara ellen semmi esélye, de Sasukén segíthet. Legalábbis nagyon bíztam benne. És persze abban is, hogyha Sasuke valóban magához tér, akkor segíteni fog Daisukénak, s nem engedi majd, hogy bántódása essen. Főleg ezek után...

Elindult Sasuke felé, ellépett mellette, s elé állt. Én nem pont erre gondoltam. Megijedtem, s oda akartam menni hozzá, de Madara megakadályozott. Több klónja bukkant fel a semmiből, s lefoglalt engem is és Itachit is.

- Daisuke! - Ez így nem jó, ennek nem lesz jó vége. Rám pillantott, s elmosolyodott. Nagyon biztos volt magában, mint általában, de ez a helyzet most más volt. Én nem voltam ennyire magabiztos.

Sasuke

Egyre jobban fájtak Madara szavai. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy mindent én rontottam el. Ahogyan beszéltem róla, a saját fiamról. De hiszen, nem tudtam. Mégis honnan tudhattam volna, amikor meg sem hallgattam Narutóékat, mikor utánam jöttek? Most már biztos voltam benne. Karin átvert, hogy elszakítson Sakura mellől. Eszembe juthatott volna hamarabb is, de akkor mérgemben, nem gondolkoztam, s hibásan kötöttem össze a történteket. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy a külvilágot alig érzékeltem. Akkor rázódtam vissza, amikor megláttam, hogy valaki elém állt. Felpillantottam. Daisuke volt. Nem hittem a szememnek. Miért akarna segíteni?

- Mégis miért hiszed azt, hogy igazad van? - hangzott el a kérdése. Madarának szólt.

- Talán nincs? Jusson eszedbe, hogy a falusiak miatta gyűlöltek. Átkoztak minden nap, képesek voltak megverni. Már elfelejtetted? - Tessék? Ennyire elfajultak a dolgok? Megremegtem. Daisukét figyeltem. Ő is összerezzent.

- Nem tudom, honnan tudsz erről, de nem is érdekel. Pont úgy, ahogy a falu véleménye sem. Ahogyan ők, te is tévesen ítélsz meg. - Milyen nyugodt. Higgadt. Pedig Madarával áll szemben.

- Te sem lehetsz különb. Uchiha vagy. Az Uchihák mind egyformák. - Sajnos igazat kellett adnom neki, de velem ellentétben, Daisuke csak kuncogni kezdett.

- Elfelejtetted, hogy engem nem egy Uchiha nevelt fel. - Felkaptam a fejem. Milyen igaz. - Igaz, hogy az apám elhagyott, nem foglalkozott velem, még csak kíváncsi sem volt rám. Fájt is. Haragudtam rá, még a bosszú gondolata is megfordult a fejemben. Miatta kiközösítettek a faluban, de mostanra oda jutottam, hogy nem érdekel az egész, csak kapjam vissza őt. Legyen mellettem. Segítsen, ha úgy adódik a helyzet. Bizonyára sosem fogom elfelejteni, hogy tizenhárom évig nélkülöznöm kellett, de nem gyűlölöm, s még a halálát sem kívánom. Egyszerűen csak... szükségem van rá. - A válla felett hátranézett rám. Mosolygott. Én pedig csak ültem ott, s próbáltam felfogni a szavak értelmét. Még ezek után is, tényleg képest azt mondani, hogy szüksége van rám? Mintha csak Sakurát hallanám...

- Na jó, most már elegem van belőled. - Madara támadni készült. Megjelent a Susano. Erőt vettem magamon, ölbe vettem Daisukét, s bevittem az erdőbe. Mikor ott akartam hagyni, megfogta a kezem, hogy visszatartson. Rá pillantottam. Közelebb lépett hozzám, s megölelt. Nagyot dobbant a szívem, melegség járta át minden porcikám. Leguggoltam elé, s én is magamhoz öleltem, majd megszólaltam. - Vigyázz édesanyádra. Rendben? - Bólintott, én pedig elmosolyodtam.

Ezután Sakuráék után mentem. Már megszabadultak a klónoktól, így csak el kellett mondanom, hogy merre találják Daisukét. Sakura azonnal az erdő felé rohant.

- Itachi - szóltam, mielőtt Sakura után indult volna. - Kérlek, vigyázz rájuk.

- Mire készülsz? - Észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. Mégis mit vártam? A bátyám, nem?

Nem mondtam semmit, csak ingatni kezdtem a fejem. Hátat fordítottam neki, s visszamentem Madarához, mielőtt ő jött volna utánunk. Kevés chakrám maradt. Ha ilyen állapotban használnám az átokjel erejét, átvenné felettem az irányítást. Tudtam, hogy nem úszom meg élve.

/* Hát ennyi lett volna. Remélem, nem utáltok nagyon! 😅*/