Az élet újra szép, ...?

30. Fejezet

Naruto

Gyorsnak kellett lennem. Tudtam, hogy még ebben a helyzetben is tisztán kell gondolkodnom. Több tucat ember várja a parancsom, a veszély még nem múlt el, s csak remélni tudtam, hogy Sasuke leleményes, s kitalált valamit még időben. Természetesen akkor fogalmam sem volt az apró párbeszédről, amit lefolytattak a történtek előtt. Tanácstalan voltam. Mit tegyek? Az embereimmel foglalkozzam, vagy a reszkető 13 éves lánnyal, aki a jobb oldalamon állva próbálja feldolgozni a történteket. Figyelnünk kellett Madarára. Valószínűleg még mindig Sakurát akarta, s tekintve, hogy látszólag Sasukét félre állította az útból, már az én feladatom volt megvédeni őket. Néhány csapatot oda küldtem hozzájuk, a többiek pedig felderítő feladatot kaptak.

Meg kellett találnunk Peint és az Akatsuki többi tagját is. Nem szívódhattak fel csak úgy, s erősen kétlem, hogy egy beomlott búvóhely ártalmatlanná tette volna őket. Rengeteg dolog állt még előttünk, nem is beszélve a veszélyről.

- Sarada... Gyere – félbeszakított.

- Az ott... az ott ő volt? – Rám nézett. Sírt, azt hittem, megszakad a szívem.

- Oda viszlek. Nem maradhatsz egyedül. Veszélyben lehetsz te is és a családod is. Menjünk. – Elindultam Sakuráék felé, de nem hallottam, hogy követett volna. Hátra néztem. – Sarada! Gyere!

Amint meghallotta a hangom, össze rezzent, s követni kezdett. Mikor oda értünk, Sakura még mindig Daisukét csitítgatta, bár úgy tűnt, kezdi össze szedni magát.  Letörölte a könnyeit, majd felállt, s ránk nézett.

- Naruto, mit kerestek itt? Miért hoztad ide a gyereket? – ugrott nekem azonnal Sakura.

- Muszáj volt – hagytam annyiban, majd újra Daisukéra néztem. Megijedtem a tekintetétől. Túlságosan ismerős volt. Láttam már ezelőtt ehhez hasonlót, s annak nagyon nem lett jó vége. Sőt, az igazat megvallva, nem csak hasonló volt. Szinte magam előtt láttam a 13 éves Sasukét, aki bosszúra szomjazott a klánja halála miatt.

- Daisuke, nem. Eszedbe se jusson.

- Megölte. Csak úgy kivégezte! S miért?! Szórakozásból! – dühöngött. Teljesen kikelt magából, s látszott a szemén, hogy gondolkozik, terveket sző, s lehetőségek szerint sorba helyezi a kigondolt terveket. Pont, mint Shikamaru. Sakurára pillantottam. Átölelte a lányát, s láttam a tekintetén, hogy ugyan arra gondol, amire én.

- Sasukét a bosszúja juttatta idáig. Legyen több eszed. Ő is ezt akarná. Haza kell...

- Ne mondd meg, mit szeretne! Nem tudhatod! Évek óta mindenki őt keresi, s mégsem voltatok képesek rátalálni!

Nem tudtam, mit mondani. Igaza volt, képtelen voltam rátalálni. Hiába jártuk végig az összes falut, az összes lehetőséget, még csak nyomot sem találtunk arra vonatkozóan, hogy Sasuke merre járhat. Még azt sem tudtuk, járt e egyáltalán a környéken. Azért fordulhatott elő a viszontlátás, mert ő így akarta. Felfedte magát, valamiért úgy döntött, nem bujkál tovább. Sajnos, már esélyem sincs megkérdezni tőle. A mély gondolataimból Sakura hangja rántott ki.

Sakura

Öleltem Daisukét, meg akartam nyugtatni, ami nem ment túl könnyen, tekintve, hogy nekem sem sikerült még rendeznem a gondolataim.

Aztán megláttam Narutót és Saradát.

- Jaj, ne...

Rájuk néztem, azt sem tudtam, mivel kezdjem. Oktatni kezdtem Narutót, mint a régi szép időkben, de mintha fel sem fogta volna, amit mondok, Daisukéval kezdett foglalkozni. Ő is látta rajta azt, amit én is véltem felfedezni.  A bosszú puszta gondolatától is kirázott a hideg. Nem fogom hagyni, hogy a történelem ismételje önmagát, kerül, amibe kerül, de meg fogom akadályozni, hogy a fiam is arra a téves, magányos és kegyetlen véghez vezető útra lépjen, amire korábban az apja. Túl jó gyerek volt. Mármint, biztos voltam abban, hogyha a fejébe veszi a bosszút, akkor véghez is viszi, előbb-utóbb, valamilyen módon, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy végül a lelkiismerete tenné tönkre, ha már addig nem ölette meg magát valakivel, jelen esetben Madarával.