Az élet újra szép, ...?

34. Fejezet

Sasuke

Megtámadtam Paint. A baj csak az volt, hogy az erőm szinte teljesen elfogyott. Hiába volt az elhatározás, ha nem tudtam kivitelezni a terveimet. Reméltem, tudok időt nyerni, ameddig a segítség megérkezik.

Közben próbáltam rendet tenni a fejemben. Elpazaroltam tizenhárom évet a meggondolatlanságom miatt. Ahelyett, hogy a gyerekeimmel foglalkoztam volna, valósággal menekültem előlük.

- Esélyed sincs ellenem - mondta Pain magabiztosan.
- Neki lehet nincs, de én egyszer már legyőztelek, másodszor sem fog problémát okozni. - Odakaptam a tekintetem. Naruto? Mégiscsak eljött értük. Legalább ő. - Sasuke, innen átvesszük. Juttasd ki a családod.

Meglepődtem. Mikor meghallottam a többes számot, akkor vettem észre, hogy mögötte jön Tsunade, Kakashi és néhány csapat.

Elugrottam Pain következő támadása elől, s mielőtt utánam jöhetett volna, a többiek feltartóztatták. Köszönetképpen bólintottam egyet, s Sakuráékhoz siettem.

- Tűnjünk el innen, ameddig van rá lehetőségünk - mondtam.
- De nem a beomlás az egyetlen kijárat? - kérdezte Sakura.
- Nem. Ez kapcsolódik valahol a bázishoz, ahol fogva tartottak minket. - Körbe pillantottam, próbáltam felmérni a helyzetünket, majd mikor rájöttem a megfelelő irányra, elindultam. - Arra. - mondtam.
- De a papa... - mondta Sarada, s visszanézett a csatatér felé. Papa... biztos Itachi. Nem esett jól, de nem tudtam érte hibáztatni.
- Itachi biztos jól van. Szerintem már kezelik, Narutonak találkoznia kellett vele. Gyere, Sarada. Menjünk. Ha újra a felszínen leszünk, megtaláljuk. - Sarada bólintott, s elindultunk a feltehető kijárat felé. Reméltem, nem tévedek, mert most nem csak rólam van szó. Valahogy túl lelkiismeretes lettem hirtelen, s ez nem tetszett. Elvonta a figyelmem, nem tudtam olyan jól koncentrálni.

Már egy ideje meneteltünk, amikor Daisuke megszólalt.
- Apa, majd megtanítasz néhány trükkre?
- Én? - Meglepődtem. - ANBU kapitányt akartak csinálni belőled, nincs szükséged az én ... trükkjeimre - mondtam, de láthatóan elszomorodott.

Sakura felsóhajtott mellettem, de nem mondott semmit. Most mi rosszat tettem? Ez az igazság. Elég tehetséges ő egyedül is. Jól boldogul. Mit tanítsak neki? Amúgy is, Itachi mellette volt, megtanította már neki szerintem, amit lehetett.
- Anya, képzeld, az egész falu a segítségeteket sietett. Mindenki itt van, aki csak teheti - újságolta Sarada. Meglepődtem a hallottaktól. Elég gyors fordulat. Nemrég még Sakurát egyedül küldték ide.
- Ez mégis hogy történt? Csináltál valamit? - kérdezte Sakura. Őt is meglepte a hír, nem csak engem.
- Nem - nevetett. Elmosolyodtam. - Boruto volt. Miután megtudta, mi történt, beolvasott mindenkinek. Látnod kellett volna.

Beszélgettek. Nem zavart, mert a tempónkat nem lassította. Közben hátra-hátra pillantottam, hogy lássam, követnek-e, de egyelőre nem jutottak odáig, hogy valakit utánunk küldjenek.

Én is a gondolataimba merültem.
Sarada az apjának nevezi Itachit. Minden bizonnyal ő volt velük, mellettük, ő segített nekik... helyettem. A faluban ha jól értettem, mostmár minden rendben van, nem neheztelnek rájuk. Igazából aki tehette eljött, hogy segítsen nekik. Ennek örültem.
Döntenem kellett. Mostmár tudom az igazat, az lenne a dolgom, hogy mellettük legyek, ha már eddig nem tettem. De mi van, ha nem ez a helyes döntés? Mi van, ha nélkülem jobb az életük? Itachi helyettesít, tökéletes apa a számukra. Ha visszamennék, lehet, sőt több mint valószínű, hogy újra megharagudnának, s megint a gyerekeken töltenék ki a haragjukat. Ha már megbékéltek, minek bolygatni újra a kedélyeket? Veszélyt jelentek N számukra. Falun belül és azon kívül is. Az évek alatt irengeteg ellenséget szereztem. Ha tudomást szereznek arról, hogy a gyerekeim tényleg sokat jelentenek, akkor megpróbálják majd felhasználni ellenem.

Rájuk pillantottam. Fáradtak voltak, de boldognak tűntek, s az a baj, hogy nem láttam magam köztük. Nem tartoztam közéjük. Ezt a jogomat elveszítettem, amikor hátat fordítottam nekik. Nem mehetek vissza velük. A kérdés már csak az, hogyan mondom ezt meg nekik.

A gondolataimból a nap sugarai zökkentettek ki. Elértük az alagút végét. Mikor kiértünk a szabad levegőre, körbe pillantottam, s megtaláltam a korábbi csata helyszínét. Jól sejtettem.

- Sasuke - hallottam meg Sakura hangját.
- Hm?
- Hogyan csináltad azt az alagutat? Azt hittük, meghaltál.
- Nem én voltam, hanem Pain. Neki holtan nem sokat érek - meglepődött a hallottakon, de amint végig gondolta, számára is logikus volt.
- Nem fontos ki csinálta. A lényeg, hogy jól vagy. - Daisuke oda rohant hozzám, s megölelt. A vállára tettem a kezem. Halványan elmosolyodtam, aztán le is fagyott a mosoly az arcomról, mikor Sarada is megszólalt.
- A-amikor haza megyünk, én is szeretném, ha... tanítanál - mondta kicsit félve, nem tudta, mit fogok ehhez szólni. Daisukéval volt időm kicsit beszélgetni, de vele egyáltalán.
- Majd tartunk dupla edzést, ha mind felépültünk. Szerintem apa elbír mindkettőnkkel. - Vigyorgott Daisuke.

Sakura mosolygott, végig néztem rajtuk. Most kell elmondanom, ne éljék bele magukat mégjobban.

- Sajnálom, de én nem megyek vissza a faluba...

Kijelentésemet három döbbent és egyben szomorú szempár követte...