Az élet újra szép, ...?

23. Fejezet

Sasuke

Sokáig gyógyította, s így én is kezdtem érezni a cella hatását. Miután megköszönte a segítségem, kaptam az alkalmon, hogy több mindent megtudjak. Meglepődtem, hogy a fiú beteg. El sem tudtam képzelni, mi okozhat ilyesmit. Mármint nem voltam orvos, de a sharingant jól ismertem. Tovább kérdezősködtem, ezúttal Itachiról, s megtudtam, hogy eltűnt, de ami még ennél is meglepőbb, hogy Sakura szerint itt van valahol, mert Naruto ide küldte. Naruto... Szóval Hokage lett belőle. Akaratlanul is halványan elmosolyodtam, de rögtön az arcomra fagyott a mosoly, mert Sakura nyilvánvalóan rám utalt, amikor a megfutamodásról beszélt, csak nem értettem, miért. Átható volt a tekintete. Azzal, hogy otthagytam őket, nem futamodtam meg, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy semmi keresnivalóm a faluban, s tökéletesen megvannak nélkülem is. Részben meg is lepett, mikor utánam jöttek, mert értelmetlennek találtam. Mindegy. Ami volt, elmúlt.

Sokáig egyikünk sem szólt, majd mikor már kínossá vált a csend, Sakura megszólalt. Gondolom, őt is zavarta a kialakult helyzet. Az igazat megvallva, még én is furcsán éreztem magam, főleg, mikor ők ketten beszélgettek. Feszélyezett a helyzet, mert mi közöm van nekem ahhoz, hogy Daisuke mennyire hasonlít az apjára? Még bosszantott is, mert eszembe juttatta a múltat. Hogy kikerüljek ebből a kellemetlen helyzetből, gondoltam, megkérdezem, hogy a szemei miatt kellett-e benyugtatózni, hátha rájövök valamire. De mielőtt Sakura válaszolhatott volna, Daisuke nekem esett. Dühös volt. Láttam a szemében, hogy legszívesebben pokolra küldene. Sakura nyugtatni akarta, de nem volt kit. Már majdnem megtudtam, hogy miért viselkedik ennyire ellenszenvesen velem, de Madara megzavart. Hogy utáltam mindig az időzítéseit... Vagy későn, vagy korán érkezett, ezzel elrontva mindent. Azt hittem, a helyzet rosszabb már nem lehet, de elmondta, miért jött értem, s ezzel Sakura és Daisuke azt gondolhatták, hogy neki szereztem az információkat. Tényleg úgy indult, de valamiért most már nem akartam elmondani neki semmit, inkább segíteni akartam nekik, hogy kijussanak. De ezt csak akkor tehettem meg, ha Madara után megyek, hogy kijussak a cellából. Mikor kiértem, elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy Daisuke is ezt mondta. Valakinek kint is kell lennie, ha ki akarnak jutni. De az örömöm azonnal elszállt, amint meghallottam Daisuke hangját.

- Bár sose ismertelek volna meg!

Megtorpantam. Vissza akartam fordulni, hogy szóljak, visszajövök értük, de Madara felkacagott, amivel elvonta a figyelmem. Nem értettem, mi olyan vicces, de aztán elárulta, hogy mi szórakoztatta ennyire. A baj csak az volt, hogy nem értettem, miről beszélt.

- A tudatlanság áldás - mondta, majd becsapta az ajtót a hátam mögött. Most már nem tehettem semmit, követnem kellett. Minél tovább el kellett hinnie, hogy az ő oldalán állok, ezért követtem addig, amíg elég messze jártunk Sakuráék cellájától. Közben figyelni is kezdtem a többi cellát, hátha megtalálom Itachit is. Furcsa volt részemről ez a viselkedés, de nem akartam, hogy bajuk essen, a történtek ellenére sem. Azt hittem megvárja, hogy kiérjünk a rejtekhelyről, de egyszer csak megszólalt.

- Mit tudtál meg?

- Nem sokat. Nem volt hajlandó beszélni - hazudtam, bár tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni.

- Miért nem kínoztad meg? Azonnal mindent elmondott volna, hisz csak egy gyerek. - Ez az ember nem változik. Ő tényleg képes lett volna megkínozni. Undorítónak tartottam.

- Ahogy mondod, csak egy gyerek - ismételtem meg az utolsó szavait, majd előhúztam a katanámat, s támadtam. Sikerült meglepnem, s egy vágást ejtenem rajta, de nem volt életveszélyes.

- Sasuke, mit művelsz? Azt hittem, nem érdekel a fiú.

- A helyzet változott. Vagy elengeded őket, vagy megöllek, s kiengedem őket én. - Elmosolyodott, amivel bosszantott. Mitől ennyire boldog?

- Így könnyebb dolgom lesz - mondta, de nem értettem mire célozhat, majd ellentámadásba lendült. Már bosszantott ez az egész. Túl sok volt a kérdés, s nem tudtam, mi történik körülöttem. Fogalmam sem volt semmiről. S Madara pedig, miért is adná fel? Ő is egy Uchiha. Kerülgettem egy ideig a támadásait, s feltűnt, hogy eléggé pontatlan, majd mikor meguntam, futni kezdtem a cellák irányába. Ki akartam engedni Sakuráékat, ameddig alkalmam volt rá. Még egy kicsi, s ebből a helyből nem marad semmi. Csak akkor tűnt fel, hogy nem is jártunk messze, amikor pillanatokon belül visszaértem hozzájuk. Kinyitottam a cella ajtaját, s szembe találtam magam velük. Csodálkoztak mind a ketten, mikor megláttak. Feltűnt, hogy Sakura sírt, s mikor benyitottam, akkor is a könnyeit törölgette.

- Sasuke... Te mit keresel itt? - tette fel a kérdést csodálkozva.

- Erre most nincs időnk. Rohanjatok, ahogy bírtok! Idő kérdése, s ebből a helyből nem marad semmi. - Idegesen kapkodtam a fejem hol jobbra, hol balra, hogy lássam, mikor bukkan fel Madara. Mikor nem akartak mozdulni, rájuk néztem, s felemeltem a hangom. Ha csak akkor indulnak el, ha megijednek, akkor nincs más választásom. - Menjetek már!

Azonnal felálltak. Gyorsan elmondtam, merre kell menjenek, s futásnak is eredtek. Már majdnem betértek az egyik folyosón, amikor megjelent Madara, s ahelyett, hogy velem foglalkozott volna, el akarta kapni őket, amit nem engedhettem. Utána eredtem, s az utolsó pillanatban rántottam vissza a vállától fogva. Annyira el volt foglalva velük, hogy észre sem vett engem. Ha ez így folytatódik nem lesz nehéz dolgom. Viszont amikor megrántottam a vállát, rám nézett.

-  Így? Akkor egyszer elintézlek téged. Addig úgyse juthatnak messzire.

Azonnal rám támadt, úgy tűnt, most már komolyan vesz. Más helyzetben örültem volna, de most eléggé zavart. Dühösnek tűnt. Egyik falat rombolta a másik után, s hallottam, hogy a rejtekhely darabjaira hull. Csak remélni tudtam, hogy Sakuráék időben kiértek.