Az élet újra szép, ...?

4. Fejezet

Naruto

A déli nap sugarai simogatni kezdték az arcom. Komótosan kezdtem nyitogatni a szemem, de azok állhatatosan csukódtak vissza még egy kis pihenőért könyörögve. Még pár percig engedtem a csábításnak, majd elhatároztam magamban, hogy most már igazán fel fogok kelni, mert ideje felnőttként viselkednem. Nem tölthetem az egész napot az ágyamban. Amikor megpróbáltam megmozdulni, valami nem engedett. Kisebb súlyt éreztem a karomra nehezedni. Odafordítottam a tekintetem, s csak akkor tudatosult bennem, hogy tényleg ideje felnőni. Ezentúl nem csak magamért kell felelnem, hanem a feleségemért is... Hinatáért. Vigyáznom kell rá, mert megérdemli, hogy boldog élete legyen azok után, amiken keresztülment. Felém fordulva aludt, s ahogy végignéztem rajta, kisöpörtem egy kósza, fekete tincset az arcából. Kellemes melegség járta át a lelkem, amikor eszembe jutott, hogy mit meg nem tett értem, s én bolond nem vettem észre. Még emlékszem a napra, amikor Sakura végre felnyitotta a szemem. Ha az a lány nincs, akkor még most is egyedül ébrednék az agglegény lakásomban, egy nagy felfordulás közepette.

Kora délután volt, pontosan másfél évvel ezelőtt. Nagy pelyhekben hullott a hó, s beborította Konoha utcáit. Egyedül sétálgattam, amikor megláttam Sakurát és Hinatát a kórház előtt beszélgetni. Mikor odaszóltam, hirtelen felém kapták a tekintetüket. Hinata szokás szerint azonnal elpirult, s zavartan mért végig pillantásával. Odasétáltam hozzájuk.

– Sakura-chan, Hinata-chan. Mi újság veletek?

– Szia, Naruto. Semmi különös. Épp végeztem a műszakommal, belebotlottam Hinatába, s úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy rámenre. Mit szólsz? Lenne kedved velünk jönni? – tette fel a kérdést Sakura.

– Naná! – vágtam rá azonnal. Akkor még nem tudtam, mekkora fejmosást fogok még kapni az est folyamán.

– Hinata-chan, nincs ellenvetésed, ugye? – néztem a megszeppent lányra.

– N-nem. Ni-nincs. Mehetünk – mosolyodott el pironkodva.

– Akkor előre! – kurjantottam el magam, s előrerohantam, észre sem véve, hogy a két lány a hátam mögött lemaradt. Nem tudom, miről beszélgethettek, de így utólag azt hiszem, Sakura tervelt ki valamit, s osztotta meg ötletét Hinatával. Mire megérkeztek, én már rendeltem három hatalmas adag ráment. – Gyertek már, mert még a végén kihűl.

– Jövünk-jövünk, ne légy annyira türelmetlen – nevette el magát Sakura, majd letelepedtek mellém. Sakura egyik felemre, míg Hinata a másikra. Csendben eszegettünk, már a negyedik adagot pusztítottam el, amikor Sakura hirtelen felállt.

– Ne haragudjatok, de nekem most már mennem kell. Hosszú napom volt, s eléggé elfáradtam. Majd holnap találkozunk... Ja, és kellemes estét a továbbiakban. – Felállt, s ott hagyott minket. Én nem is gondolkoztam, el is feledkeztem a mellettem ülő Hyuugáról, s Sakura után rohantam. – Sakura-chan! – kiáltottam utána. Megtorpant.

– Te mi a fészkes fenét csinálsz itt?

– Hát jöttem, hogy kísérjelek haza – mondtam tiszta egyszerűséggel, gyermeki ártatlansággal.

– S Hinata? – Akkor jutott eszembe, hogy őt egyedül hagytam. Visszapillantottam Ichiraku felé, ahonnan Hinata épp kilépett, s felénk tekintett. Szeme szomorúan csillogott, s hátat fordítva nekünk, elsétált. Tekintetem újra Sakura felé fordítottam, aki meg sem várta, hogy reagálni tudjak az előbb feltett kérdésre. – Te félkegyelmű idióta! Ennyire vak nem lehetsz! Hogy a keserves jó életbe lehetsz ennyire marha? Eddig tűrtem, próbáltam valahogy a tudtodra adni, hogy mi a helyzet, célozgattam, de úgy látszik, nem fogtál fel semmit! Az a szegény lány – mutatott abba az irányba, amerre Hinata elsétált – gyermekkora óta, amióta meglátott téged, szerelmes beléd. Felnéz rád, mindent azért tesz, hogy végre észrevedd, azért kínlódik, hogy elismerd, hogy egy kicsivel több figyelmet szentelj neki, de te annyira sületlen vagy, hogy ezt sem vagy képes észrevenni! Tiszta szívből szeret téged, Painnel is képes volt szembeszállni érted, az életét áldozta volna, s te annyira nem vagy képes, hogy ott maradj vele, amikor olyan nehezen győztem meg, hogy eljöjjön ma este! Befejeztem veled, Naruto! Gondolkozz el azon, amit mondtam, s nőj már fel végre, mert nem viselkedhetsz felelőtlen kölyökként életed végéig! – ordította képembe a szavakat, majd hátat fordított, s otthagyott az utca közepén egyedül, a semmibe meredve.

A hallottak után jöttem csak rá Hinata furcsa viselkedésének okára. Ez a lány mindvégig reménytelenül szerelmes volt belém, s én annyira ütődött voltam, hogy nem vettem észre az árulkodó, egyértelmű jeleket. Pedig éveken keresztül azt kellett néznem, hogy Sakura hogyan kínlódik Sasuke elismeréséért, hogy bármire képes lett volna érte. S én mégsem láttam meg a hasonlóságot a két lány viselkedése között. Hinata ugyanúgy sóvárgott utánam, ahogyan Sakura Sasuke után. Én gyermeteg bolond.

Szükségem volt időre, s jó ötletnek sem találtam épp akkor Hinata után menni, így csak másnap szedtem össze a bátorságom, hogy elé álljak. A Hyuuga birtok felé vettem az irányt, s talán egy órát tébláboltam a kapu előtt, amikor Hanabi érkezett haza.

– Naruto? Szia. Mi járatban?

– Á, Hanabi. Szia. Én csak... Hinatát keresem. Itthon van? – kérdeztem zavartan.

– Igen. Gyere beljebb. Apám biztos örülni fog neked.

Hanabi megfogta a kezem, s magával rángatott befelé. Tiltakozni sem volt időm. Igaz, ami igaz, amióta megvédtem a falut, még a büszke Hyuuga Hiashi is másképpen vélekedett rólam. Emberszámba vett, sőt, ki is mutatta a tiszteletét, s azt, hogy már nem tart egy haszontalan kölyöknek, aki csak bajt hozhat a falura.

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk nappalijában, egy csésze teával a kezemben, arra várva, hogy Hinata megjelenjen. Nem is kellett sokat várnom. Pár percen belül Hinata lépett be a szobába. Ráemeltem a tekintetem, a csészét letettem az előttem lévő asztalra, s felé indultam. Csak mi ketten voltunk. Láttam értetlen tekintetét, nem értette, vajon mit kereshetek ott. Lassan megfogtam az egyik kezét, magamhoz rántottam, s szorosan megöleltem. Megszeppent. Szemem sarkából láttam, hogy feje búbjáig elpirul, majd éreztem, hogy karjaim között remegni kezd.

– Na-naruto-kun...

– Bocsáss meg nekem. – Arcomat fekete fürtjei közé temettem, s hirtelen eszembe jutott minden, amit Sakura a fejemhez vágott elmúlt este. – Bocsáss meg nekem, amiért ennyire vak voltam.

Elhűlten hallgatta, amit mondok, eltolt magától, s a szemembe nézett. Minden nagyon gyorsan történt. A következő pillanatban már égett az arcom a pofonjától. Tudtam, hogy megérdemeltem, de attól még fájt, kegyetlenül. El akartam jönni, úgy éreztem, eljátszottam minden esélyem, amikor újabb meglepetés következett. Hinata a nyakamba akaszkodott, s úgy szorított, hogy majd elfogyott minden levegőm. De nem bántam. Viszonoztam az ölelést, s így álltunk hosszú perceken keresztül.

És ma, itt fekszik mellettem, most már a feleségem, s azóta sem tudok elégszer hálát adni Sakurának, amiért annyira kíméletlenül a képembe ordította az igazságot. Hála neki boldog vagyok egy olyan nő oldalán, akinél jobbat nem is kívánhatnék. Ráadásul mellette valóban sikerült felnőnöm. Valamennyire. Azért szent sosem leszek, hisz én vagyok Uzumaki Naruto.

– Min gondolkozol annyira? – jelentek meg arcom előtt az álmos levendula színű szemek, s kíváncsian várták a válaszom.

– Csak eszembe jutott, amikor megpofoztál – mosolyodtam el. Hinata kuncogni kezdett.

– Megérdemelted.

– Igen, tudom – mondtam, még mindig mosolyogva, majd magamhoz vonva megcsókoltam, s miután sikerült magam alá gyűrnöm, csiklandozni kezdtem, minek hatására édes kacaja betöltötte az egész házat.