Az élet újra szép, ...?

7. Fejezet

Sakura

Irtózatos fejfájással ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Tudatosult bennem, hogy a földön ülök. A lábaimat összekötözték, s a két csuklómra bilincsek nehezedtek. Körbenéztem a szobában, ami inkább hasonlított egy cellához, de a halvány gyertyafény miatt nem tudtam túl sokat kivenni belőle. Nem volt ismerős a környezet, ahol találtam magam, ezért erősen gondolkozni kezdtem, hogy mi is történhetett velem. Próbáltam felidézni az emlékeimet, ami igen lassan sikeredett, de kis idő elteltével egyre tisztábban kezdtek kirajzolódni az események. Egy vörös hajú férfival harcoltam. Az Akatsuki tagja volt. Sikerült legyőznöm. Aztán Itachinak akartam segíteni. Istenem. Itachi.

- Itachi! – kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. – Itachi!

- Nicsak, kinek jött meg a hangja – sújtott le rám egy könyörtelen hang. Az ajtón közben belépett valaki. Rászegeztem a pillantásom. – Ennyire hiányozna a kis drága? – gúnyolódott. Kezdett bosszantani, de nem mertem cselekedni, meg az igazat megvallva, nem is tudtam volna.

- Hol van? Hova hoztál? Ki vagy te, és mit akarsz? – buktak ki belőlem a kérdések, s csak most néztem végig rajta úgy, hogy tanulmányoztam is kicsit. Kék volt a bőre, cápaképét pedig egyszerűen taszítónak tartottam. Aztán felismertem. Ő harcolt Itachival. – Te voltál az. Mit csináltál vele?

- Ne olyan hevesen, még a végén valaki meghall. – Elégedetten röhögni kezdett.

Elhűlve néztem végig rajta. Undorítónak találtam. Rajtam röhögött, mint aki jól végezte dolgát. Bizonyára szórakoztatta az elgyötört tekintetem, s még a kedvére is tettem, mert nem voltam képes nyugalmat erőltetni magamra. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, mióta vagyok itt, s főképp, nem tudtam, mi van Itachival. Megőrjítettek a kételyek.

- Megöltem - mondta szemrebbenés nélkül, majd újra röhögni kezdett.

Először pislogva néztem rá, aztán felfogtam, amit mondott: „Megöltem.". Összeszorult a szívem, majd erősen kalapálni kezdett, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Éles fájdalom hasított a lelkembe. Némán hullani kezdtek a könnyeim, majd átfordult sírásba, zokogásba, őrült zihálásba. Annyira zaklatottá váltam, hogy felkavarodott a gyomrom, s hányinger kínozott. Nem lehet. Nem hiszem. Hazudik. Csak ki akar borítani. Itachi nem lehet halott. Itachi erős.

Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam higgadtan gondolkozni. Itachitól most bizonyára kapnék egy alapos fejmosást a kitörésem miatt. Azért ez a gondolat egy apró mosolyt csalt az arcomra. Igen. Itachi ezt tenné. S ha a helyemben lenne, nem zuhanna magába, hanem végiggondolná a lehetőségeket. Itachi el fog jönni értem. Ő képes megtalálni. Az a kis „incidens" óta érzi a jelenlétem, a hollétem. Tudnia kell, hogy élek. S ha odafigyelek, én is tudom érzékelni őt. Igen. Ezt kell tennem. Nyugodj meg, Sakura! Mély lélegzet. Koncentrálj!

Percek telhettek el így, amikor végre halvány melegséget kezdtem érezni. Ismertem ezt a chakrát. Itachi. Él, igen, Itachi él. Tudtam, hogy túléli. A felismerésre újra néhány könnycsepp szántotta végig az arcom, ezúttal a boldogságtól. De ezt az érzést újra átvette a kétség, az aggódás. Gyengeség fogott el. Itachi szervezete küzd, le vagy gyengülve. Szüksége van a segítségemre. Meg kell keresnem. Tsunade is segíthetne, de nem tudhatom, hogy megtalálták-e már, vagy még mindig egyedül van kint az erdőben. Mindenáron túl kell járnom az eszükön.

Szövögettem a terveimet, egyiket a másik után, hogy hogyan juthatnék ki, de egyik sem tűnt elég hatékonynak. Egyszer csak újra nyílt az ajtó, s egy ismerős alak lépett be rajta. Elkerekedtek a szemeim. Pain. De hiszen neki hallottnak kéne lennie. Naruto megölte.