Az élet újra szép, ...?

3. Fejezet

Itachi

Sokat gondolkoztam az elmúlt időben. Pontosabban a Sakurával való kapcsolatomon. Megszerettem őt. Nagyon. Sosem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ilyesmit érezni valaki iránt. Mindig a kemény fiút kellett játszanom, mert ezt kívánta a helyzet, de mióta visszakerültem Konohába, minden megváltozott. Részben ő volt az oka annak is, hogy erre a döntésre szántam magam. Miután sokáig figyeltem őket, rájöttem, hogy Sakura képes lesz megváltoztatni az öcsém. Viszont legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy beleszeretek. Önzőnek éreztem magam. Az öcsémnek szántam, de most már... boldoggá akartam tenni, én, nem más. Azt akartam, hogy én legyek minden figyelme középpontjában. Magamnak akartam. Végül idővel rájöttem, hogy Sakura sosem fog úgy tekinteni rám, ahogyan én rá. Neki mindig is Sasuke lesz az első, történjen bármi, s ezen azt hiszem, nem változtathatok. Egyelőre biztos nem. Esetleg, ha Sasukénak sikerül végérvényesen megutáltatnia magát.

Mindenesetre komoly döntésre szántam el magam. Még adok egyetlen esélyt az öcsémnek, hogy helyrehozza azt, amit a múltban elkövetett, de ha ezúttal is elrontja, akkor a kezembe veszem az irányítást, s a saját boldogságommal fogok törődni, hiszen, valljuk be, éveken keresztül mást helyeztem előtérbe, méghozzá Sasukét. De most már felnőtt férfi, ideje lenne végre úgy is viselkednie. Nem tarthatom érte folyton a hátam, s nem terelgethetem halálom napjáig. Úgy érzem, végre esélyem van a boldogságra, s nem szívesen engedem ki a kezeim közül a lehetőséget. De még egyszer utoljára megteszem.

Komoly ábrázatot erőltettem magamra, hitelesnek akartam tűnni, ami, hogy őszinte legyek, az utóbbi időben nehezen ment, ha Sakurával beszéltem. Valamiért neki meg tudtam nyílni, bármit elmondtam neki gondolkodás nélkül.

Utasítottam, hogy álljon meg. Most kell beszélnem vele, mielőtt meggondolom magam.

Sakura

Már megtettük az útnak több, mint felét, amikor Itachi megálljt parancsolt.

– Miért álltál meg? Nem vagyok fáradt, mehetünk tovább.

– Így is gyorsabban haladunk a tervezettnél, nyugodtan pihenhetünk egyet. Különben is, beszélni akarok veled. – Hangja határozottan csengett, ami kissé megijesztett. Csak akkor beszélt így, ha eget rengető dologról volt szó.

– Mi a baj? – tettem fel feszengve a kérdést, bár nem voltam biztos abban, hogy valóban hallani akarom a választ.

– Beszélni akarok rólunk – hangzottak el szavai. Megszeppentem. Mindenre számítottam, csak erre nem. De mielőtt visszakérdezhettem volna, már folytatta is. – Annyi ideje vagyunk már egymáshoz kötve, hogy lassan ismerem minden mozdulatod, gondolatod. Úgy volt, hogy adunk egy esélyt magunknak, de aztán idővel rájöttem valamire. Szeretlek téged, s akár az életemet is odaadnám érted, ha arra kerülne a sor. – Szünetet tartott, közben rám nézve azokkal az ónix szemeivel. Nem tudtam, mire akarhat kilyukadni. Kíváncsi tekintetem ráemeltem, s szótlanul is megértette, hogy várom a folytatást. – Szeretlek, de nem úgy, mint egy nőt, hanem inkább, mint a testvérem.

Egy ideig csak bámultam rá. Próbáltam felfogni a hallottakat, de nagyon lassan sikerült. Szeret engem... az életét adná értem... szeret engem... de úgy, mint... mint a testvérét. Amikor sikerült felfognom a szavak jelentését, magam sem értettem miért, de hatalmas kő gördült le a szívemről. Határtalanul megkönnyebbültem, s nem tudtam hova tenni ezt az érzést. Mintha csak válaszokat kaptam volna a tegnapi kérdéseimre. Hogy mi lesz ebből? Mi lesz ennek a vége? Hát itt a válasz. Most kaptam meg. Tisztán, s érthetően. Mellettem lesz, nem veszítem el, hanem továbbra is segíteni fog nekem, mintha a testvérem lenne. A szavai visszhangoztak a fejemben. Láttam az arcán, hogy értetlenül néz rám. Hiába ismert, jelen pillanatban ő sem tudta hova tenni a reakciómat, nem tudta, mi is foroghat a fejemben. Az érzelmek csak úgy suhantak végig az arcomon, végül arra eszméltem, hogy a földet fixírozom, majd felkapom a fejem, mert néhány könnycsepp gördül végig az arcomon. Itachi ekkor ijedt meg, s szólongatni kezdett. Egy ideig nem reagáltam, majd hirtelen a nyakába ugrottam, s úgy szorítottam, mint aki sosem akarja elengedni. Megremegett.