Az élet újra szép, ...?

12. Fejezet

Sakura

Reménykedtem abban, hogy sikerült meggyőznöm. Sajnos, nem adott választ a kérdésemre, hogy hazajön-e, csak annyit mondott, hogy aludjunk rá egyet. Akkor éjjel vele aludtam. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy valaha is féltem tőle. Azt hiszem, már más embernek láttam, legalábbis szerettem volna.

Reggel, mikor felkeltem, már nem volt mellettem. Először azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet. Csalódottan másztam ki az ágyból. Tekintve, hogy ruhástól sikerült elaludnom, csak a hajam kellett kissé rendbe hoznom, s mosakodnom. Miután végeztem, a konyhába indultam. Sasuke, Suigetsu és Karin már ott voltak. Valami nem volt rendjén. Karin úgy nézett rám, mintha ölni akarna, s ha pillantással lehetne, már bizonyára holtan estem volna össze. Suigetsu idétlenül vigyorgott, valaminek nagyon örült. Sasuke pedig, miután észrevette, hogy beléptem a konyhába, engem kezdett figyelni. Mégis mi a fene folyik itt?

– Na jó. Valaki elmondaná nekem is, hogy mi történt? – tettem fel kíváncsian a kérdést, mert hogy valami nem volt rendben, az biztos.

– Te történtél! – ugrott nekem Karin. Értetlenül néztem őket továbbra is.

– Sasuke kitette Karin szűrét – válaszolt a kérdésemre Suigetsu, majd azonnal kitört belőle a nevetés. Karin gyilkos pillantásokkal díjazta a viselkedését, de Suigetsu nem igazán zavartatta magát. Épp arra készültek, hogy egymásnak esnek. Vagyis, ha pontosítani szeretnék, a helyzet úgy állt, hogy Karin meg akarta fojtani Suigetsut, az első kezébe akadó tárggyal, ami jelen esetben a konyharuha volt, de ő sikeresen kikerülte, s kirohant a konyhából. Karin pedig utána. Így Sasukéval kettesben maradtam. Kérdőn tekintettem rá.

– Megint igazat mondott, ha ez érdekel – mondta, mintha tudta volna, mi jár a fejemben.

– De...miért? – Összezavarodtam. Akkor este...nem csak álmodtam? Tényleg megtörtént?

– Mondtam, hogy tisztázom a dolgokat, nem? – Felém nyújtotta a kezét. Közelebb léptem hozzá. Megfogta a kezem, s leültetett maga mellé.

– De, csak... ma reggel, mikor felébredtem, azt hittem, álmodtam az egészet – vallottam be. Lehet megint megbántottam, amiért nem néztem volna ki belőle ezt a viselkedést, de nem tehetek róla.

– Értem. – Csak ennyit mondott. Mást nem is igazán lehetett volna. Pár percig csendben ültünk egymás mellett, amikor újra megszólalt. – Visszamegyek Konohába.

A szívem hevesebben kezdett verni. Tényleg azt mondta, hogy visszajön Konohába? Ránéztem, s az arcán lévő halvány mosoly megerősítette a hallottakat. Hirtelen a nyakába ugrottam, s szorosan öleltem magamhoz. Mikor észbe kaptam, hogy mit is csinálok, el akartam húzódni tőle, de nem engedett. Ő is ölelt, s ez csak akkor tűnt fel.

– De, hogyhogy így döntöttél? Legutóbb, mikor megkérdeztem, szó nélkül faképnél hagytál.

– Igazad volt. Egy próbát megér. Nincs veszítenivalóm. S ha valami nem tetszik, akkor eljövök. Meg aztán, kíváncsi vagyok Narutóra, mint férj. Nem tudom elképzelni. – Elmosolyodtam, majd megszólaltam.

– Szerintem mindenkinek nehéz volt megszoknia a gondolatot. Pedig mi ott voltunk, s találkoztunk velük nap, mint nap. De olyan szörnyű nem lehet. Hinata boldog mellette, s ez a lényeg.

– Úgy látszik, lemaradtam Narutóval szemben. – Ekkor rám nézett. Elpirultam. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék, aztán gyorsan összeszedtem a gondolataimat, mert már így is túl sokáig hallgattam.