Az élet újra szép, ...?

16. Fejezet

/* Hát itt lenne. Remélem, tetszett. Mindenképpen olvassátok el a következő bejegyzést is, mert fontos dolgok lesznek benne! 🤗 Lávollak titeket! ❤️*/

Sakura

Eltelt egy hét mióta Sasuke lelépett. Alig bírtam felfogni a történteket. Ha Itachi nem lett volna mellettem, meg is zavarodtam volna. Most is az ágyamban sajnáltattam magam. Vagyis Itachi ágyában, mert nem volt hajlandó hazaengedni. Arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik az ajtó. Itachi lépett be, odajött, s leült az ágy szélére. Megfogta a kezem.

- Jobban vagy? - kérdezte. Bólintottam.

- Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége. Sasuke nem változik - tettem még hozzá. - Nem sírhatok utána életem végéig, s amúgy is... Eldöntöttem, hogy még egyszer bízni fogok benne, de ezt elszúrta. Úgyhogy szándékozom továbblépni - jelentettem ki határozottan, s szerettem volna ehhez tartani magam.

- Ha így gondolod, akkor azt hiszem, ideje lenne megtudnod valamit - kezdte. Ötletem sem volt, hogy miről beszélhet. Kíváncsian vártam, hogy folytassa. - Ezelőtt, mikor mentünk Sunagakuréba, azt mondtam neked, hogy legyen vége annak, ami köztünk volt, mert rájöttem, hogy húgomként szeretlek. Emlékszel? - Bólintottam, ő pedig folytatta. - Hazudtam. - Nagyokat pislogtam. Mi az, hogy hazudott? - Tudod mit? Kezdjük az elején. Miattad tértem vissza Konohába. Mikor megtudtam, hogy Sasuke egyre mélyebbre süllyed, arra jutottam, hogy muszáj lesz közbeavatkoznom, nem hagyhatom, hogy ennél jobban tönkretegye magát. Ezért döntöttem úgy, hogy Konohából kérek segítséget. S itt jöttél te a képbe. Amint már elmeséltem neked, tudtam, hogy Sasukénak nem vagy közömbös, ezért gondoltam, hogy közel kerülök hozzád, s megkérlek, hogy segíts. Viszont idővel kezdtem ráébredni, hogy beléd szerettem. Melletted akartam lenni, segíteni neked, boldoggá tenni. Aztán jött a küldetés, végül mégis elmondtam az ötletem, te pedig belementél. Akkor már nem volt visszaút. Ha őszinte akarok lenni, amint elmondtam neked a terveimet, azonnal meg is bántam - mosolyodott el halványan, én pedig próbáltam felfogni a hallottakat. Nagy szemeket meresztettem, s fogadni mertem volna, hogy álmodom az egészet. Viszont mikor újra lejátszottam magamban azt a kis monológot, kirázott a hideg is, s így már biztos voltam benne, hogy nem álom. Itachi... Nem találtam szavakat. Képes lett volna újra feladni a boldogságát azért, hogy az öccsének segítsen. S még őt nevezték érzéketlen gyilkosnak, pedig egy csodálatos és önzetlen ember.

- Uchiha Itachi... - Hirtelen felkapta a fejét. - Elképesztő vagy - mosolyodtam el napok óta talán először.

- Miért? - tette fel feszengve a kérdést. Leszakad az állam. Most meg kényelmetlenül érzi magát.

- Annyira hálás vagyok. El sem tudod képzelni. - Megfogtam a kezét, s magamhoz rántottam, hogy meg tudjam ölelni. Először megszeppent, de aztán viszonozta az ölelésem. - Ha őszinte lettél volna az első pillanattól kezdve, akkor most nem tartanánk itt - dorgáltam meg egy kicsit.

- Sajnálom,  csak azt hittem, hogy Sasukénak megjön az esze, hiszen a hülye is látta, hogy szereted őt.

- Nem érdemli meg, hogy szeressem. S senki nem érdemli meg, hogy úgy viselkedjenek vele, ahogy ő velem. Figyelj, Itachi. Köszönöm, hogy őszinte voltál, de nekem idő kell. Most már tudom, hogy másképp is tekinthetek rád, de egyelőre ennél többre nem vagyok képes. Ki kell hevernem ezt az egészet...

- Megértem. De remélem, hagyni fogod, hogy melletted legyek, s segítsek.

- Természetesen. Én kérlek rá, hogy segíts - rámosolyogtam, s közben az járt a fejemben, hogy miért pont Sasukéba kellett beleszeretnem. Itachi a lelkét is eladná, hogy boldognak lásson. Sokkal jobban járték vele, viszont nem használhatom ki a jóságát sem. Nem ígérhetek neki semmit, de mindent meg fogok tenni, hogy elfelejtsem Sasukét, s hátha idővel közelebb kerülök Itachihoz is.

Miután Itachi magamra hagyott, próbáltam rájönni, hogy mit rontottam el. Végigjátszottam ezerszer az elmúlt napok eseményeit, de nem tűnt úgy, mintha olyat tettem volna, amivel ezt váltottam volna ki belőle. Talán valakitől megtudta, hogy mi közöm van Itachihoz? De nem volt kitől. Csak a közeli barátok tudtak róla, s Tsunade. Gyakorlatilag esély sem volt arra, hogy bármelyikükkel is találkozzon Sasuke, s amúgy sem hiszem, hogy bármelyikük mondott volna neki akármit is. Az is eszembe jutott, hogy utána megyek, megkeresem, s válaszokat követelek tőle. Ha faképnél hagyott, akkor legalább tudjam, miért. Viszont azonnal elvetettem az ötletet. Úgyse mondana nekem semmit, az is lehet, hogy képes lenne megölni... Nagyot nyeltem a gondolatra. Pedig tényleg azt hittem, hogy végre bízhatok benne, hogy megváltozott. Annyira másképp viselkedett. Tényleg olyan volt, mintha szeretett volna. De ha szeretsz valakit, nem viselkedsz így vele, akármit is tett. Faképnél hagyod, elkerülöd, de nem kezded el fojtogatni. Főleg nem úgy, hogy a másiknak fogalma sincs róla, hogy mit vétett. Töprengésemből az ajtókopogás ugrasztott ki. Szinte megijedtem, majd mikor a pulzusom újra normálisra váltott, kiszóltam a vendégemnek, hogy bejöhet. Suigetsu volt. Meglepődtem. Nem számítottam rá.

- Szia, Suigetsu. Gyere csak. - Az ágy szélére ültem. Suigetsu mellém húzott egy széket.

- Szia, Saku... Jól vagy? - Láttam rajta, hogy vívódik magával, megkérdezze, vagy sem.

- Persze. Most már jobban. Csak nem számítottam egy ekkora... fordulatra - vallottam be.

- Nem értem, mi ütött belé. Régóta ismerem, de ilyen dührohamot még sose kapott. Meglepődtem, mikor Itachi mindent elmesélt.

- Komolyan? - lepődtem meg. Így még érthetetlenebb az egész.

- Valamit vagy nagyon félreértett, vagy valaki komolyan a lelkébe gázolt, vagy... Nem is tudom, mi történhetett. Ha akarod, én utána megyek, s kiverem belőle, hogy mi a baja - mondta lelkesen Suigetsu, mire muszáj volt megeresztenem egy mosolyt.

- Nem kell, hagyd. Nem éri meg. Szenvedtem eleget miatta. Én tényleg megpróbáltam. Megbocsátottam neki mindent,  amit eddig tett, de azt hiszem, ez volt az utolsó. Ha Itachi nem jön, már halott lennék. Ha neki úgy jobb, hogy itt hagy mindenféle magyarázat nélkül, akkor legyen. Én nem állok az útjába, s nem fogom visszakönyörögni. - Még én is meglepődtem a magabiztosságomon.

- Örülök, hogy így gondolod. Azt hittem, annyira magad alatt leszel, hogy élni sem akarsz majd - sóhajtott.

- Nem. Évekkel ezelőtt lehet, de most nem ennyire rossz a helyzet. Muszáj felnőttként kezelnem a történteket - mondtam egy mosoly kíséretében.

Még egy kicsit beszélgettünk, majd Suigetsu hazament. Mondhatni, alig ment el, Narutóék jelentek meg. Jól esett, hogy ennyire aggódtak értem. Nem csodálkoztam, hiszen egy hétig ki sem bújtam a házból. Megtudtam tőlük, hogy kisfiúk lesz. Őszintén szólva, mikor meghallottam, hirtelen elkapott a nevetés. Az első gondolatom az volt, hogy olyan lesz, mint az apja, s ezt meg is osztottam velük, mire persze ők is nevetni kezdtek. Minden esetre, érdekes lesz. Alig várom már. Bíztam Hinata képességeiben, hogy nem fogja engedni Narutónak, hogy csintalanságokra tanítsa. Persze, egy kicsit szabad, de mindennek van határa, s tudjuk, hogy Naruto ezeket nem ismeri. Ameddig velük beszélgettem, el is feledkeztem a problémáimról. Sikerült felszabadulnom. Még nevettünk is. Naruto mindent bevetett, hogy jobb kedvre derítsen, pedig biztos voltam benne, hogy őt is lesújtotta Sasuke eltűnése. Irigyeltem őt az ereje miatt. Reméltem, hogy egyszer, valamikor én is olyan leszek, mint ő. Élettel teli, olyan ember, aki mindennek meglátja a jó oldalát is. Közben megérkezett Itachi is, s ahogy végignéztem rajtuk, néhány könnycsepp végiggördült az arcomon. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve.