Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

91. Bűntudat

Április 14. (péntek)
A mai napomat nem igazán tudnám beírni a boldog, örömteli és sikeres napjaim közé, mivel a mai ennek totál az ellentettjére sikerült, főleg, hogy jelenleg akkora lelkiismeret-furdalásom van, mint még soha, de most inkább kezdem előröl.
Este alig tudtam aludni, úgyhogy borzasztóan karikás volt a szemem. Gondoltam, így azért nem kéne emberek közé menni, hiszen úgy nézek ki, mint egy zombi, úgyhogy nekiálltam megkeresni a sminkcuccomat, hogy valamennyire megpróbáljam eltüntetni a karikákat. Teljesen ideges voltam, mert így is későn keltem és rohannom kellett (írtam is Cassonak, hogy ne várjon meg, késni fogok) és még azt a nyamvadt sminkes dobozomat se találtam (igen, a sminkcuccaimnak elég egy kisebb doboz, nem igazán szoktam sminkelni magam, simán belefér minden), úgyhogy végül feladtam. Kinézek, ahogy kinézek. Mindegy, csak legalább el ne késsek.
Az utolsó pillanatban értem be a suliba, amit a portás elég csúnyán meg is jegyzett nekem. Ezután rádöbbentem, hogy pénteken az első óránk mindig tesi, a tornacuccom pedig otthon maradt az ágyamon... nem hiszem eeeel.
Ennek következtében szinte egész tesin felülésezhettem meg fekvőzhettem, így legalább nem kaptam felszerelés miatt egyest. Remek.
Törin dogát írtunk, ami – mivel fáradt voltam nagyon – egyáltalán nem sikerült jól, és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy így év vége felé haladva ez olyan nagyon örvendetes teljesítmény lenne, főleg, hogy a nem igazán fényes átlagomon bőven van még mit feljebb tornázni. Remélem, megadja majd a jobb jegyet.
- Fáradtnak tűnsz – fürkészett Casso, mire lassan felé fordítottam a fejem.
- Tényleg? – kérdeztem ironikusan, majd ásítottam egyet, amit megpróbáltam minél diszkrétebben véghez vinni, aztán leesett, hogy lehet, hogy bunkón válaszoltam és elszégyelltem magam – Ne haragudj, nem aludtam túl sokat.
- Hát, látszik. De próbálj meg nem bealudni, még csak most jön a fizika – állt fel, mire halkan felnevettem. Casso odament a többiekhez, én pedig a tolltartómra hajtottam az állam és unottan rajzolgatni kezdtem a padomra, csak azért, hogy egy perccel később az ügyeletes tanár rámszóljon, hogy ne rajzoljak a padra és radírozzam ki az egészet. Itt még kibontakozni se hagyják az embert.
Fizika utáni szünetben lázasan kerestem a biosz könyvemet, ami sehogy sem akart ott lenni a táskámban. A biztonság kedvéért végigkérdeztem mindenkit az osztályból, hogy nem látta-e, vagy éppenséggel nem lopta-e el (khm... volt már rá példa) a tankönyvem, csak hogy megbizonyosodjak benne.
- Hát, Leni – karolta át a vállam Andris - Ezt rendesen megszívtad.
- Tudom – sóhajtottam – De azért majd próbáljatok meg kimenteni, jó?
- Megpróbálhatjuk, de szerintem rohadtul nem fogja meghatni – mondta Laci, majd egy kilencedikes lányra mosolygott, aki akkor ment el mellettünk – Nem bántás, de Hajdú nem nagyon van oda érted.
- Mondjuk miattad - jegyezte meg Ricsi.
- Mert mér' is? – tárta szét a karját értetlenül. Mindannyian felvont szemöldökkel néztünk rá, mire eszébe jutott – Ja, tényleg. Bocs – nevetett fel zavartan, mire „ilyen nincs!" féleképpen megforgattam a szemem.
És természetesen pont a mai bioszon kellett a tankönyvet használnunk – amit egyébként eddig szerintem még soha ki se nyitottunk órán –, úgyhogy megkaptam a magam leszidását, hogy mennyire trehány vagyok, és nem elég, hogy egy hétig hiányoztam a suliból (ezt szerintem életem végéig hallgatni fogom), még a tankönyvemet se hozom el, és lehet, ha nem használnánk, nem is szóltam volna, meg hogy ő szívét-lelkét kiteszi értünk, feladatlapokat készít, előre megtervezi az órákat, én pedig fogom magam, és a „nemtörődömségemmel" egészen egyszerűen felszereléshiánnyal állítok be a mai órára. Na, bumm. Ezt is megkaptam. Köszönöm szépen.
Ja, és természetesen, hogy igazán tanuljak a mai alkalomból, egy nagy egyest is bevésett a jegyeim közé. Ennél kedvesebb már nehezen lehetne.
A mai csodás napot végül megkoronáztuk egy duplarajzzal, ahol Lau a szokásos formáját hozta és telemagyarázta a fejünket mindenféle depressziós hülyeségekkel.
Suli után, amikor hazaértem és fáradtan ledőltem az ágyamra, teljesen abban a hitben voltam, hogy most már minden oké, ma majd hamarabb lefekszem aludni, szépen kipihenem magam, holnap végre itt a hétvége, úgyhogy örvendezzünk... hát, korántsem.
Akkor még nem számítottam arra, hogy a napnak a neheze még csak most jön.
- Kislányom, kiszaladnál a boltba zöldségért? Elfogyott és elfelejtettem venni – kért meg Anyu, felkiáltva az emeletre, mire nemes egyszerűséggel lefejeltem az asztalt. Istenem, még ez is?! Ne már! - Hahó! Hallottad egyáltalán? - kérdezte, mivel nem válaszoltam.
- Igen, hallottam! – feleltem nulla lelkesedéssel. – Megyek, egy pillanat.
- Nincs pillanat! – vágta rá - Nemsokára jönnek a vendégek, és addigra el kell készítenem a vacsorát!
- Oké, oké. Rohanok – forgattam a szemem, majd leszaladtam a lépcsőn.
Anyu a kezembe adta a bevásárlólistának szolgáló, sárga post it-et (paprika, paradicsom, hagyma, retek, stb.), úgyhogy felvettem a cipőm és a dzsekim, a hátamra vettem a kis hátizsákom, majd leindultam. A telefonomat úgy gondoltam, hogy nem szükséges vinnem, csak öt-hat percet megyek oda, meg utána vissza, inkább töltődjön.
Útközben egy ismerős alakot láttam hátulról, akit sajnos hamar megismertem.
Zsombi volt az.
Nem értettem, mit keres itt, viszont sajnos pont arra kellett mennem, amerre ő volt, úgyhogy sietősre vettem a lépéseimet, és abban reménykedtem, hogy hátulról csak nem veszi észre, hogy én vagyok az, hiszen annyi szőke hajú lány van még itt, aki lehetne... vagy nem?
Ahogy elhaladtam előle, hirtelen megfogta a csuklóm és visszarántott. Hát, szívás. Felismert.
- Hé, elengednél? – kérdeztem felháborodottan.
- Parancsolj – engedte el a csuklóm.
- Köszönöm – léptem el tőle, majd épp mentem volna tovább, amikor utánam szólt.
- Ugye, nem gondolod komolyan, hogy most csak úgy elmész? – kérdezte, mire értetlenül megfordultam.
- De, pontosan így gondoltam, sietek - közöltem - Miért?
- Csak azt akartam mondani, hogy jól nézel ki – mondta.
- Öhm. Oké, köszi – túrtam a hajamba zavartan - Mégvalami?
- Van – biccentett – Figyelj. Gondolkodtam, és tényleg szeretném, ha újra együtt lennénk.
Rendben, ez a gyerek tényleg egy pszichopata.
Vagy megszállott, nem tudom.
- Zsombi - néztem rá felsóhajtva - Mondtam már, hogy barátom van, kedveltelek, tényleg, de más van az életemben, Cassoval járok és szeretem, szóval sajnálom, de biztos, hogy nem - jelentettem ki tényeket közölve.
Jobban elegem volt a mai napból akkorra már, hogy kegyesebben fogalmazzak.
Zsombi körbepillantott, majd hirtelen odalépett hozzám, zavarbaejtően közel, gyengéden megfogva az arcom.
- Akkor legalább csak csókolj meg, Leni.
Hitetlenül pislogva, határozottan elléptem tőle, és mivel ennek hallatára a torkomon akadt a szó, ismét ő szólalt meg.
- Oké, szeresd őt, ne szeress, ne járjunk, de legalább ennyi - nézett rám.
- Mi? - nevettem el magam kínosan.
- Csak egy alkalommal.
Normális ez a gyerek egyáltalán???
- Nem, Jézusom, nem! Megőrültél? - pislogtam kiborulva.
- És ha ezentúl békén hagylak? – ajánlotta fel – Eskü.
- Te nem vagy normális. Napok óta folyamatosan zaklatsz, és erre akarsz rávenni?
- Befejezem - ajánlotta fel, nem hozzátéve, hogy minek a feltételével.
- Nem csalom meg Cassot miattad, nyugodtan felejtsd el – ráztam meg a fejem határozottan – Szeretem őt. Nagyon jó lenne, ha leszállnál rólam, és felejtsd el ezt az egészet, mert nem tudsz meggyőzni.
- Azt mondod? – vonta fel a szemöldökét, majd hirtelen előkapta a telefonját, magához rántott, így a vállának estem és egy gyors képet csinált rólunk, amin látszólag ő mosolyogva átölel, én csukott szemmel "pihenek" a vállán, az arcom pedig nem látszódik teljesen.
A következő pillanatban határozottan elléptem tőle, majd amikor megláttam a képet a telefonja a kijelzőjén, lesokkolódtam.
Teljesen úgy nézek/nézünk ki rajta, mint ha a barátnője lennék, mint ha bármi lenne közöttünk, ráadásul nem lehet azt mondani rá, hogy régi kép, egyértelmű, hogy új.
És a legrosszabb az egészben, hogy annyira gyorsan történt az egész, hogy egyáltalán nem tudtam ellenkezni.
Ilyen helyzet létezik egyáltalán?
- Ezt meg miért csináltad? – kérdeztem félve, miközben visszavettem egy kicsit a hangerőmből. Zsombi nem szólt semmit, csak egy apró mosolyra húzta a száját, és hagyta, hogy rájöjjek magamtól. – Ne – hunytam le a szemem kínosan – Nem teheted. Nem zsarolhatsz.
- Hát, ebben az esetben úgy tűnik, hogy mégis - vont vállat elégedetten.
- Ha ellenkezek, mit csinálsz a képpel? - sóhajtottam, félve a választól – Megosztod, vagy mi?
- Olyasmi, pár régebbivel együtt, amit még akkor csináltunk, amikor jártunk. Lényeg, hogy elintézem, hogy a barátod is lássa, akit annyira szeretsz, Leni, és mindenki úgy tudja, hogy velem csalod. Elég megalázó lenne mindkettőtöknek, nem? Facebook, Insta, pletykák, gondolkozni fogok, hidd el - sorolta a lehetőségeit, amikkel tönkretehet, majd abbahagyta és egy fölényes mosollyal az arcán rám nézett - Na? – vonta fel a szemöldökét "ehhez most mit szólsz?" stílusban.
- Te normális vagy?
- Na? - kérdezte meg újra.
- Miért akarod tönkretenni a kapcsolatomat?
- Mert az a srác vagyok, akit ugyanezért kihasználtak, te pedig azzal a sráccal jársz, aki miatt átvertél, és amúgy is... hirtelen ez esik jól, szóval igen, azt hiszem, tönkre akarom tenni a kapcsolatodat - vont vállat, mire kínosan felnevettem - Na? - kérdezte meg újra.
Hogy lehet egy ember ennyire undorító?
Lesütöttem a szemem, az ajkamba haraptam és megpróbáltam minden lehetőséget végigfuttatni az agyamban. Nem tehetem ki kockára a kapcsolatunkat. Ha Zsombi megosztja a képet, akkor egyértelműen ez fog történi, nem fog leállni, én pedig nem akarok egy ilyenbe belekerülni, főleg az után, hogy már vagy három hete nem tudom lerázni és zaklat engem hol így, hol úgy.
Komolyan tartok ettől a sráctól, és nem akarom, hogy bármi baj történjen a kapcsolatunkban.
Nem akarom az esélyét se megadni annak, hogy Cassot elveszítsem.
- Ha megcsókolsz, megtudja majd bárki? – kérdeztem, miközben egész végig a cipőmön tartottam a tekintetem.
- Nem, nem tudja meg senki. Legalábbis tőlem nem – ígérte meg, de közben hallottam a hangján, hogy elégedettsége csak fokozódott, vagyis valami hasonló reakcióra számított.
A szívem vad gyorsasággal dobogott, és egyedül csak az járt a fejemben, hogy valahogy így fogja tönkretenni a kapcsolatunkat Cassoval.
Jól kitalálta, mondhatom.
Legszívesebben elrohantam volna onnan, de nem tehettem, végül döntenem kellett.
- Oké – sóhajtottam. Zsombi nem csinált semmit. – Gyerünk, csókolj már meg! – ismételtem meg idegesen.
Zsombi kajánul elvigyorodott, majd odalépett hozzám, a száját az enyémre tapaszotta, és nem akart elengedni. Könnyek szöktek a szemembe, és nem tudtam elhinni, hogy ennek most komolyan meg kell történnie velem.
Miért kellett egyáltalán megismernem őt? És miért kellett nekem összejönnöm vele? Így utólag már mindent bánok.
Az arcomat fogva, a derekamnál magához szorítva csókolt meg, újra és újra, hosszan, kiélvezve, hogy eleinte nem ellenkezek nagyon, nem is a diszkrétebb verziót választotta, a nyelve behatolt az ajkaim közé, éreztem, mindent éreztem, az összes simítása, mint ha felnyársalt volna velük, annyira rosszul voltam az egésztől, hogy szinte elfojtott a sírógörcs.
- Elég volt! Engedj el – löktem el magamtól idegesen – És tarts be az ígéreted – töröltem meg a szemem, majd hátat fordítottam neki.
- Tudod, hogy betartom! – szólt utánam.
Nem tudom, csak halálosan remélem.
Ezek után sietnem kellett, hogy időben, feltűnésmentesen hazaérjek, úgyhogy innentől kezdve rohantam.
Amikor hazaértem, szó nélkül leraktam Anyának az asztalra zöldségeket, majd felviharoztam a szobámba, becsuktam az ajtóm, nekitámaszkodtam és elsírtam magam.
Közben Apuék semmit nem értettek, a párbeszédjükből pedig csak egy kicsi részletet tudtam elcsípni. A többit a saját bőgésemtől nem hallottam.
- Mi baja van? - kérdezte Apu meglepődve.
- Nem tudom. Szerintem ez csak a kamaszkori hiszti. Vagy fogalmam sincs - sóhajtott Anyu - Néha elég nehéz kiigazodni rajta.
A vendégek (Apa kollégiái) körülbelül egy órával később megérkeztek, úgyhogy addig megpróbáltam nagyjából rendbe tenni magam. Anya megengedte, hogy vacsora után felmehessek a szobámba, úgyhogy leültem az ágyamra, a fülhallgatómat előhalásztam a fiókomból és elindítottam a telefonomról a zenéimet.
Közben Casso tekintetét éreztem magamon, aki a szobájában csinált valamit a laptopján.
Odanéztem és próbáltam minél természetesebben rámosolyogni és egy aprót integetni, majd megfogtam a graffitceruzám és a rajzfüzetem, hogy valami szívből szólót rajzolhassak. Lau valószínűleg büszke lenne rám... ez már régen rossz. Pff.
Mivel Casso látott, igyekeztem visszatartani a könnyeimet, majd végül behúztam a függönyöm és utat engedtem a sírásnak.
Óriási volt a bűntudatom, és hiába próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy Zsombi betartja az ígéretét, és a mai soha nem fog kiderülni, egyedül csak az járt a fejemben, hogy ma akárhogy is, de megcsaltam Cassot, és hogy ennek valószínűleg még koránt sincs vége.

Mai nap – 5/1: szerintem ide már nem kell írnom semmit.