Egy pillanat, és összetörtem | "𝘿𝙚𝙟𝙖 𝙫𝙪..." 2. évad

100. Régi idők

Május 4. (csütörtök)
A mai napról rengeteg mindent írhatnék.
Azt hiszem, jelenleg megszámlálhatatlan érzés uralkodik bennem, ami kezdetleges reménnyel és örömmel kezdődött, aztán dühbe, csalódásba, és keserves fájdalomba fulladt. És rengeteg sírásba. Üdv, régi szép idők. Már hiányoztatok.
Reggel egyébként minden fantasztikusan indult. Az éjszaka jól kialudtam magam, az idő szép volt és napos (mondjuk ez a kettő nagyjából ugyanaz, de mindegy) és a kedvenc ruhámat is fel tudtam venni, ugyanis Anyu tegnap kivasalta és most ott volt a szekrényemben.
Casso szokás szerint a kapunkban várt, majd egy jó hosszú, szédítő csókkal köszöntött.
- Mit mond neked, ha azt mondom, hogy május negyedike van? - kérdezte mosolyogva, mire egy pillanatig elgondolkodtam.
- Két hónapja járunk! - csillant fel a szemem - Úristen, két hónapja járunk! - ugrottam a nyakába hirtelen.
Útközben azt beszéltük meg, hogy ezt majd inkább hétvégén ünnepeljük meg valami aprósággal (pl. mozizás), mert akkor több időnk és így több lehetőségünk is lesz.
A suli előtt álló társaság (Lili kivételével, Dani gondolom ma már jött) ott ácsorott a megszokott helyen és vidáman fogadtak minket.
- Amúgy nem akarunk ma csinálni valamit? - kérdezte Ricsi.
- De, lehet - bólintott Enikő.
- Mondjuk kimehetünk a focipályára - tanácsoltam.
- Leni, te nem is tudsz focizni - nézett rám Andris.
- És? Büfézni attól még tudok - vontam vállat.
- Igaz. Eddig se csináltál mást - látta be Andris vigyorogva.
Angol utáni szünetben mindenki a teremben maradt, mert Kocsis nem engedett el minket, amíg le nem írjuk a mondatokat.
- Laci, ez most komoly? - forgatta meg a szemeit Ricsi - Kiírtad sztoriba, hogy megyünk focizni?
- Igen, miért? - értetlenkedett Laci - Lehet, többen leszünk.
- Mert mondjuk így mindenki tud róla? Nem akarok random gyökereket nézegetni.
- Jól van na. Leszedem - vette elő a telefonját, majd törölte a kiírást az instasztorijából.
Ofőórán Pásztor bejelentette, hogy júliusban lesz egy iskolai tábor a Velencei-tónál, ami július 10-16-ig fog tartani, és természetesen ottalvós.
- Jelentkezni 7000 Ft előleggel a titkárságon lehet jövő hét utáni péntekig - mondta - A programokról nyomtattunk szórólapokat, a folyosók parafatábláin elolvashatjátok őket, illetve az iskola honlapjára is kikerült a kiírás.
Egész szünetben erről volt szó.
- Fogunk biciklizni? Ez az - örvendezett Enikő, aki köztudottan imád biciklizni. Mondjuk mi az a sport, amit ő ne szeretne? :)
Kábé az egész osztály elhatározta, hogy megy, köztük én is.
Mielőtt elindultunk volna a focipályára, felhívtam Anyut, hogy nagyjából fél hét-hét körül számíthat a hazaérkezésemre.
Amikor megérkeztünk, levágtam magam Saci mellé egy padra.
- Hogy vannak a csapatok? - kérdeztem.
- Az egyik csapatban van Ricsi, Casso és Laci, a másikban pedig Andris, Samu és Kolos - mondta.
- Mit keresnek itt a Lesnyákék?
- Nem tudom - vont vállat - De szerintem jófejek.
Miközben Sacival az első csapatnak drukkoltunk, eléggé kiszáradt a torkom, úgyhogy Saci felajánlotta, hogy hoz nekem egy üveg ásványvizet.
Enikő közben a pálya szélén állt, és azt figyelte, hogy valaki nem szegi-e meg a szabályokat, mivel ő ért ezekhez, főleg, hogy elméletileg régen, az atlétika előtt járt focira is.
Szóval egyedül ültem a padon, és vártam, hogy Saci visszaérkezzen - aki egyébként kellemesen eltársalgott Gyuri bácsival -, a térdemet felhúztam magam elé, az államat rátámasztottam, a karjaimmal átkulcsoltam a lábam, majd meredten figyeltem a fák lombjait, amit csak a lágy, májusi szél mozgatott.
A bambulásomból egy kar zökkentett ki, ami lassan átölelte a vállam.
- Te meg mit keresel itt? - lepődtem meg, amikor Zsombi leült mellém a padra - Hagyj békén, Zsombi, komolyan mondom - húzódtam odébb ijedten.
- Nem vagy valami kedves - húzott Zsombi oldalt közelebb magához.
- Elengednél? - förmedtem rá, közben ijedten a fiúk felé pillantva, nehogy valaki észrevegye ezt az egészet.
- Majd mindjárt - mondta, majd lassan felém hajolt.
Próbáltam hátrébb húzódni, de sajnos Zsombi egy gyors mozdulattal a hátam mögé nyúlt és konkrétan lesmárolt.
- Öhm... Casso - szólt Andris Cassonak, aki észrevett minket.
Ahogy megéreztem Zsombi száját az enyémen, az ijedtségtől ezerrel verő pulzussal, a kezeimmel egyből a mellkasához kaptam, hogy eltoljam magamtól, a fejemmel pedig igyekeztem elhúzódni tőle.
Próbáltam kibújni Zsombi karjai közül, ami nem igazán ment, úgyhogy összeszedtem az összes nem létező erőmet, és ellöktem magamtól.
- Engedj el! - kiáltottam rá közben, majd ahogy kiküzdöttem magam a karjaiból, felpattantam és odébb léptem egy pár lépést.
Casso nagyjából már csak ezt a jelenetet láthatta, meg sajnos a csók végét.
Ugyan számítottam rá, de mégis meglepődtem, amikor Casso bármiféle elbizonytalanodás nélkül hirtelen behúzott Zsombinak egy óriásit, aki ettől az ütéstől erősen hátraesett.
És nem is csak egyszer ütötte le, sőt, nem is csak leütötte.
Még nem nagyon láttam Cassot ebben a helyzetben, megverni vagy csak leütni bárkit, de elég rutinszerűnek tűnt, ezzel egyszerre pedig a látványra ijedten összerándultam.
Zsombi feltápászkodott, megtörölte a vérző orrát, aztán már majdnem elkezdte lendíteni a karját, de meglepetésemre csak végignézett rajtunk és nem ütött vissza.
Cassonál konkrétan egy hajszálon múlt csak, hogy újra nekimenjen, ez az egy hajszál pedig annyi volt, hogy Zsombi megszólalt.
- Oké, Leni, legyen amit akarsz. Békén hagylak - nézett rám, majd hirtelen Casso felé fordult. Remegtem. Szó szerint. - Neked meg azért elmondanám, hogy történt egy pár olyan dolog, amiről nem tudsz, ugyanis a drága kis Szöszid véletlenül elfelejtett róla szólni - mondta egyszerűen - Sok boldogságot a továbbiakban - mosolygott ránk gúnyosan, majd mégegyszer megtörölte az orrát, hátat fordított és gyorsan lelépett.
Ezt nem hiszem el! Kijátszotta a kérésemet.
Hiszen én csak azt kértem tőle, hogy ne mondja el senkinek, ami történt. Ezt a részét betartotta, mert nem szólt egy szót sem a történtekről, csak ezt nem így értettem, nagyon nem!
Casso ideges volt. Nagyon. Hidegen nézett Zsombi után, aki felszállt egy buszra és elment.
Ha nézéssel ölni lehetne, Zsombi már régesrég halottam fetrengett volna az út közepén Casso szikrát szóró tekintetétől.
Valószínűleg csak azért hagyta Zsombit elmenni, mert innentől kezdve én kötöttem le, és az, ami elhangzott rólam.
Eközben a többiek Ricsi "vezetésével" már magunkra hagytak mi kettőnket, Casso pedig rám nézett, és odalépett hozzám.
Tényleg féltem - most életemben először nem éreztem magam biztonságban mellette, és őt is most láttam először úgy, ahogy akkor láttam.
Casso alig láthatóan felvonta a szemöldökét, kérdés nélkül arra utalva, hogy hallgatja, mit tudok erre mondani.
Egy kis habozás után megtörtem a csendet.
- Figyelj, én nem akartam, ő jött ide hozzám, és el is löktem magamtól, mert téged szeretlek, Zsombi pedig... - kezdtem magyarázkodni.
- Miről beszélt? - vágott a közepébe a dolognak.
Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, amitől automatikusan zavarba jöttem.
- Nem tudom, mire gondolsz - válaszoltam elhalt hangon, teljes testemben remegve.
Pedig sajnos nagyon is tudtam. Persze, hogy tudtam.
De mégis hogy kéne elmondanom neki ezt az egészet, hogy kéne elmondanom, hogy megcsaltam, pont vele?
- Amiről nem tudok - mondta.
Óvatosan az ajkamba haraptam, lehajtottam a fejem, a tekintetemet pedig a földre szegeztem. Most mit csináljak?
A sírás belülről fojtogatott, a szívem pedig sebesen vert. Mindent azért csináltam, hogy megmentsem a kapcsolatunkat, és most itt állok előtte, remegve, bűntudattal, és nem tudok ránézni, mert olyat látok a tekintetében, amitől azóta is csak sírni tudok.
Végül nagy levegőt vettem és megszólaltam.
- Nagyon fogsz haragudni? - kérdeztem halkan, megtörve a kínos csendet.
- Lehet. Nem tudom - vont vállat.
- Oké. Akkor őszinte leszek - sóhajtottam, lehajtott fejjel összeszedve a gondolataimat.
- Megköszönném - biccentett.
Már éppen rászántam volna magam, amikor Cassonak és nekem egyszerre rezegni kezdett a telefonunk.
Rosszat sejtve elővettem, nem tudom, miért, de elővettem.
Amint megláttam az üzenetet, amiben Zsombi átküldte mindkettőnknek a képet, amit a zsarolásomért csinált, egyből elsírtam magam, tehetetlenségből le se tagadva a történteket, Casso pedig csak felvonta a szemöldökét, rámnézett, feszülten, keserűen elnevette magát, majd egyszerűen csak hátat fordított nekem és elment.
Tudtam, hogy összerakta a képet.
Egy szó se jött ki a torkomon, csak lerogytam a földre és utat hagytam a könnyeimnek.
Nem érdekelt, hogy a többiek mit láttak az egészből, és mit gondolnak.
Nem érdekelt semmi, csak az járt a fejemben, hogy mi lesz ezután. Haragszik rám? Gondolom. És meg is tudom érteni.
De vajon megbékél? Vagy ennyi volt? Vége mindennek?
A könnyeimtől elhomályosodott a világ. Nem láttam semmit, csak hallottam, ahogy Saci odasiet hozzám és megpróbál megvigasztalni.
- Szerintem menjünk haza. Elkísérlek - ajánlotta fel.
- Nem, nem kell. Maradj csak itt Ricsivel - töröltem le a könnyeimet a csuklómmal - Hazamegyek egyedül.
- Bizti? - kérdezte szomorúan.
- Igen. Persze - bólintottam - Hétfőn találkozunk. Mondd meg Lilinek, hogy nem megyek a hétvégén. És Lacihoz se holnap.
- Oké. De akkor én se megyek szerintem - mosolygott rám szomorkásan.
- Nyugodtan menj.
- Nem - rázta a fejét határozottan - Nélküled nem.
Lassan elindultam haza - pedig még öt óra se volt.
Amikor beléptem a házba, köszönés nélkül felszaladtam a szobámba. A szüleim nem igazán értették, hogy már megint mi bajom van, de ez most nem számított.
Abban a pillanatban, amikor becsuktam a szobám ajtaját, ledőltem az ágyamra, és kitört belőlem minden, amit az út erejéig visszatartottam.
Ez az egész, egyszerűen csak... miért?
Annyira sok érzelem szorult belém. Dühös voltam Zsombira, és nagyon csalódott. Fájt, hogy elveszítettem Cassot, és hogy csak úgy ott hagyott, nyugtalan voltam, hogy hagytam, hogy elmenjen, és nem szóltam semmit. Borzalmas lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem voltam őszinte azzal, aki tényleg szeret, és persze végtelenül szomorú voltam, hogy ennek így kellett befejeződnie.
Tényleg megérdemeltem ezt?

Mai nap - 5/1***: ide sajnos már nincs mit írni.
************************************
És ide se. ❤️