𝐓𝐡𝐞 𝐔𝐧𝐭𝐨𝐮𝐜𝐡𝐚𝐛𝐥𝐞 |✅

39.rész✴️

Jungkook szemszöge :

,, - Kár, hogy mind hagytatok volna megdögleni, ugye fiam? "

Mikor fekete szemeit rám mereszti, legszívesebben eggyé válnék az alattam lévő padlóval.
- Te most szórakozol velem? - hangom olyan halk és rekedt, hogy csak néma csendben lehet valahogy meghallani. Még jó hogy az van...
- Én szórakozom veled? Nem is tudom, hogy ki támadta hátba az életadóját? Vagy kérsz egy kis felvilágosítást? - hangja csöpög a gúnytól és csalódástól. Nem, nem az érdekli hogy én mint fia akartam megölni, hanem mint örökös léptem fel vele szemben. Ugye, milyen apai gondolat?

- Nem fogok hősieskedni. Ha akarsz valamit, most tedd meg. Egyébként meg rajtam kívül a jelenlévőknek nincs köze az.. Ügyünkhöz. - boldogan nyugtázom, hogy hangom igenis magabiztosan cseng, ami büszkeséggel tölt el. Egy halovány, nyugtató mosolyt küldök a félig mögöttem, félig mellettem álló Jiminnek. Ha rajtam múlik, itt csak én leszek az, aki nem két lábon fog innen távozni.
- Milyen férfias lettél hirtelen ! Csak nem rájött él arra, hogy mi van a lábad között? - úgy utálom, hogy ilyen undorítóan és megvetően ejti ki a már eleve nem jószándékú szavakat száján.

Ökölbeszorított kezemen, egy apró meleg tenyeret érzek meg, ami lelket önt belém a szócsata folytatásához.
- Ohohó! Mit látnak szemeim? - méri végig mimikáját eltorzítva összekulcsolt kezeinket - Ez alatt a pár év alatt, így bebuzultál?

Agytekervényeim abba hagyják folytonos mozgásukat, tettlegességre készítve fel testem. Pisztolyomnak és gyors mozgásomnak köszönhetően, egy pillanat töredéke alatt megragadom fogantatóm nyakát, fegyverem csövét őszülő hajával borított fejéhez nyomva. Megnyugtatásként még ki is biztosítom.

Sajnos, minden hirtelen tettnek van következménye.

Jimint, olyan könnyen fogja közre az egyik gorilla, hogy még felfogni sem volt időm. Ahogy látom, kedvesemnek sem, de miután leesett neki a tantusz, szemei kikerekednek és vergődni kezd a hatalmas karok között. Pánikrohama jelei nagyon hamar jelentkeznek. A rohadt életbe!

- Engedd el! - ordítok rá a fekete ruhás katonára. Az csak egy megvető mosolyra húzza száját majd Jimint a szemem láttára kapja hátára majd társaival egy bentebb lévő szoba felé veszik az irányt. Senki sem állítja meg őket. Ez lenne a nagy családi összetartás.
Egy lány kétségbeesett hangjára leszek figyelmes.
- Apa, mégis mit művelsz?

Odakapva a fejem, azt a lányt pillantom meg aki odaköszönt az asztalnál Jiminnek. Jimin!
- Nyugi, már a kezemben vannak. - egy egyszerű mozdulattal fordul meg elernyedt kezeimben majd pisztolyom elvéve elvitet.

Izzadtan kapkodom a levegőt, ahogy próbálok szabadulni a két erős kéz közül, föleszmélésem után. Ezzel összesen annyit érek el, hogy egy nehéz tárggyal kupán vágnak és elsötétül minden.

- Hé! Mi van megdöglöttél? - vigyorog pofámba az egyik őr. Hu de szívesen letörölném... De most Ő az első.
- J-Jimint.
- Hogy mondod?
- Jimint.
- A kis fiukádra gondolsz?
- Azonnal hozd ide Jimint.
Arca egyből megkomolyodik, ám egy pillanat alatt vissza is jön idegesítő vigyora.
- Halottakat nem tudok vissza hozni.

Cipőjének kopogása még sokáig visszhangzik a nagy szobában. Nem is nevezném szobának. Inkább katlan.
De hogy is mondta? Halottakat?

- Felébredtél kisfiam? - jön be életem megkeserítője. Ahogy elém ér, fel kell rá néznem, ugyanis a falhoz vagyok kötözve, s gondolom nem nagyon tudtam félig élő állapotban felállni, így térdelve vagyok.
Fejem zúg és eléggé homályos a látásom, de még így is megpróbálom kigáncsolni, hátha...

- Ne is gondolkozz a menekülési terveiden. Most, egy ilyen utolsó beszélgetésre tértem be hozzád. - tesz idézőjeleket ujjaival.
- Mivel, nagyjából még két órád van a kivégzésig - tekint órájára - gyorsan elmondok mindent, amit eddig nem tudtál.
Én csak beletörődve bólintok. Hisz, ha Jimin halott, én minek maradjak?

- Na szóval. Kezdjük a gyerekkorodnál. Őszintén soha nem voltam megelégedve a teljesítményeddel. Főleg, mikor láttam ahogy anyád babusgatott, mint holmi kislányt. Már ott nem is akartam a későbbiekben  "apád" lenni. Az, hogy a testvéremhez meg holmi riherongyokhoz szökdöstél csak feltette a pontot az i-re. Utána persze elzüllöttél, aztán jött egy-két hülye gyerek a gimiből, megváltoztál. És mi történt eztán? Elbasztad az összes pénzed, mikor végre elhuztad a csíkot. Teltek múltak az évek, és még mindig semmi hírt nem hallottam az egyetlen, szerencsétlen örökösömről. Persze, mikor megkerestettelek, azonnal kiderült számomra, hogy az én puha pöcs fiam miért nem volt képes hazatolni a képét. Mert összeállt egy másik maffiával! Te jó ég.. - temette kezeibe arcát - és miután kiirtottuk őket, te meg egy idióta megszöktetek. És én még voltam olyan kegyes és naiv barom, hogy visszafogadtalak!

Úgy sétál oda hozzám, mintha legszívesebben a két kezével akarna a másvilágra küldeni. Nem is bánnám, csak legyen már vége ennek az egésznek.
- De el kell hogy áruljam, én sem unatkoztam az években. Tudod, mivel anyádat soha nem szerettem és az ágyban is olyan volt mint egy darab fa, muszáj voltam szeretőt keresni. És el kell hogy áruljam, azok voltak életem legszebb évei. Kaptam egy csodás örököst. Csak egy a bibi. Hogy lány. Ezért voltalak muszáj téged megtenni utódomul. De egy szülő - gyilkosra inkább nem bíznám az életem, jó?

- Mivel ilyen jól elbeszélgettük az időt, még annyit szeretnék hogy remélem hiányozni fogsz a kis szöszinek. Bár, lehet hogy egyszerre kellene titeket megölni. - tanakodott állát fogva.

- Nem! - csillantak fel szemei, melyek enyémeket keresték. Én csak a szemeimet takaró könnyfátyól alól tekintettem az általam legjobban utált személyre. Gyorsan szedve lábait kisétált. Visszatérve egy felszererelt gorilla tépte le rólam a láncokat, majd kezem összebilincselve kezdett el rángatni. Lábaim még remegtek a hirtelen súlyától testemnek, de nem volt időm semmire. Ahogy körbe néztem, megbizonyosodottam abban, hogy nem Jinéknél vagyunk, hanem valószínűleg egy pince szerűségben lehetünk. Ám tévedtem.

Egy nagy ajtót eltolva, egy külön kis világba léptünk. Te jó isten... Ez rohadtul nem a Felszín. Végül egy kisebb lépcsőn leérve az amúgy is eléggé nyomasztó, hideg és büdös levegőt mégjobban lehetett érezni. Könnyeim visszatartva gondoltam az egyetlen életben tartó tényre : Chim még él.

- Na meg is érkeztünk! Hát nem csodás? - vágta ki előttem az ajtót apám.
- Elmondom mit fogtok csinálni. - csapta össze tenyereit. Én közben csak Jimint kerestem, akit miután megpillanottam könnycseppjeim automatikusan indultak útnak. Testén és arcán rengeteg zúzódás, seb. Meddig nem voltam eszméletemnél?

- Egy nagyon jó ötletem támadt a kis beszélgetésünkkor - tekint rám éjfekete íriszeivel -, hogy egymást fogjátok megölni. Így legalább nem fogom se én se más pluszba bepiszkolni a kezét.

- És remélem örülsz neki, hogy ott fogsz megdögleni, ahol anyád anno kipottyantott. - nézett szerelmemre.
- Itt hagyok egy pisztolyt, döntsétek el, hogy akartok meghalni. Saját kezetek által, vagy egymásétól?

~dark0997 💜