𝐓𝐡𝐞 𝐔𝐧𝐭𝐨𝐮𝐜𝐡𝐚𝐛𝐥𝐞 |✅

38.rész✴️

Jungkook szemszöge :

A tegnapi kis lelkizésünk óta, úgy tűnik egyre jobban kezd visszatérni a régi légkör. Határozottan lehet érezni, hogy mennyivel könnyebb is közöttünk... Minden. Ma felettébb mosolygós kedvemben vagyok, mi miatt Jimin meg is kérdezett. Imádom!

- Tegnap ugye hívott Jin hyung... - kezdem el a számomra eléggé kellemetlen mondatot megosztotani párommal. Ő csak rámemelve kék íriszeit, bólint hogy folytassam, sőt olvasott könyvét ki is teszi öléből és csak nekem szenteli figyelmét - és azt mondta, hogy ma este lesz náluk egy összejövetel. Elárulom, nincs választási lehetőségem, mivel Jin hyung kipicsáz ha nem megyünk... És hát eléggé ijesztő tud lenni, amikor mérges...

Jimin csak egy jóízű nevetést hallat.
- Persze, így legalább találkozhatok a szüleiddel. - hiába az az édes mosoly, a borzalmas emlékképek újra megjelennek előttem. Most hogy mondjam el neki? Hogy megöltem a saját apámat... Te jó isten. Azóta folyamatosan gyötör a bűntudat, hiába hogy egy utolsó pokolba való féreg volt. Anya pedig...

- Kook, talán valami rosszat mondtam? - teszi pici kacsóit a térdemre. Nem, most kell elmondanom neki. Nem halogathatom tovább. Most kell eldöntenie, hogy képes lesz e egy szülőgyilkossal együtt leélnie az életét.
- Picim, nekem már nincsenek szüleim.

Kijelentésem hangosan zúg fejemben, mivel néma csend támadt közöttünk.
- Meghaltak? - Jimin elhaló hangja tele van fájdalommal és bűntudattal. Fogalmam sincs, miért érzi ennyire fájdalmasnak, hisz mégcsak nem is ismerhette őket.
- Ha most elmondom, mi történt, megígéred, hogy velem maradsz?
- Jungkook, úgy beszélsz, mintha...
- Megígéred?

Válaszát megvárva, kiengedve fájdalmas sóhajom, vallani kezdek.
- A szüleim, nem nagyon voltak velem kiskoromban. Ettől eltekintve én mindig vágytam a szeretetükre. Anya volt, hogy néha tényleg úgy bánt velem, mintha egy kincs lennék, emiatt ő lett nekem akkoriban a legfontosabb, persze Jin hyung, mellett akihez gyakran szökdöstem el az állandó szigor alól. Apa, úgy kezelt, mint egy vállalatörököst. Nem úgy mint a fiát. - könnyeimet eltűntetve, a legrosszabb részbe kezdek - anya 15 éves koromban meghalt. Akkor köztem és apa között mégjobban megromlott, sőt szinte megszakadt a kapcsolat.
- És ő hogy...
- Megöltem.

Ezt a temérdek undort és borzalmat előidéző szót, úgy ejtem ki kiszáradt ajkaim között, hogy még én is beleborzongok.
Mikor végre szerelmemre emelem tekintetem nem azt látom amit vártam : az undorodás és megvetés helyett, sajnálatot és értetlenséget vélek felfedezni lélektükreiben.

- Te nem undorodsz tőlem, ezek után? - remélve a számomra jó választ hajolok közelebb.
- Adj egy pár percet, kérlek.

Lassan, lesokkolva áll fel, majd elvonul valahová. Én csak hajamba turva kezdek el csendben káromkodni.

Ha nem tettem volna meg...

Jimin szemszöge :

Az ajtót csendben bezárom, majd leülök a kis fotelbe. Egy ideig csak szemöldökráncolva nézem a gyönyörű mintákkal díszített perzsa szőnyeget, aztán ajkaimba harapok.

Jungkook egy gyilkos?

Nagyon zavar, feszélyez ez a dolog, de valamiért nem tudom utálni őt. Egyszerűen az a szeretet amit iránta érzek, sokkal nagyobb, sokkal elnyomóbb az utálatnál. De, nem tudok nem arra gondolni, hogy kiontott egy emberi életet. Sőt, maffiavezérként... Sokkal több embert ölhetett meg. Nem,mintha az én múltam sokkal szebb lenne, de én maximum csak megsebesítettem az ellenfeleim.

- Jiminie... - az ajtó túloldaláról jövő mély hang által , kellemes és egyszerre kellemetlen borzongás lesz úrrá rajtam.
- Lefogadom, hogy jelen pillanatban én lennék az utolsó ember akit látnál, de kérlek gyere el velem erre a vacsorára...

Az ajtóhoz állva hallgatom mondandóját, miközben egy halovány mosoly lesz ajkamon. Ilyenkor, jobban hasonlít egy kisfiúra, mint egy felnőtt férfira...

Kinyitva az ajtót, azonnal megtalálom tekintetemmel a megszeppent Jungkookot.
- Elmegyek veled, de tudd, hogy ezt nem tudom pár perc alatt feldolgozni.
Ő csak megértően áll el az utamból, hogy szobánkba érve kiválaszthassam ruháim.
Fehér feszülős farmeromat kapom magamra, és egy sötétkék bársonyos inget. Cipőm egy egyszerű fehér, mégis elegánsabb verzió lesz. Szőke hajamat kifésülöm, majd egy kissé behullámosítom.

Jungkook a nappaliban vár a kocsi kulcsokkal kezeiben. Borzalmasan ideges. Ezt onnan tudom, hogy mentolos cukorkát rágcsál. Érdekes, de ez volt az első jel amit észre vettem rajta mindig amikor valami olyan történt vele, velünk, hogy mélyebb érzéseket váltott ki belőle.

Úriemberként előre enged, majd lesétálva kivételesen a terepjáróba szállunk. Nem szólalok meg, olyan jó most így a csend.
A rádiót halkan beindítom. Egy idő után észreveszem, kedvenc számom került lejátszásra. Csendben dúdolgatom, majd egy idő után béna angol tudásommal, de énekelgetni kezdem a szöveget

- If I can't have you... - egyre magabiztosabb leszek a refrénnél, majd mindent bedobva énekelem. Fülem mellől egy csodás hangot hallok meg, ami szintén ezt énekli csak sokkal csendesebben mint én. Jungkookkal egyszerre nézünk össze, majd mosolyogva folytatjuk egész úton a közös éneklést.

- Végre, hogy megjöttetek! - csapja ki az ajtót orrunk előtt Seokjin. Mi csak köszönünk majd egy bocsánatkérő meghajlást követően, beljebb tessékel minket. Útközben rájöttem, hogy azért nem a csilivili kocsinkkal jöttünk, mert bizony a mi drága Jinünk és Namjoonunk majdnem az erdő közepén él. Ami egyébként valami gyönyörű környezetben található, megsúgom.

Ahogy befele haladunk végigmérem páromat is : ő sokkal lazábbra vette a dolgokat. Egy fekete , manapság nagyon divatos csattos farmer takarja izmos lábát és egy ugyanolyan színű fekete egyszerű póló és bakancs. Persze, az is a legdrágább verzióból , mert Jungkook az Jungkook.

- Sziasztok. - jön elénk Namjoon, majd egy barátságos köszönés részemről és egy ölelés Jungkookéról után elfoglaljuk helyünket.
Nincsenek itt olyan sokan, de valakit egyszerűen nem tudok nem bámulni.
Elfehéredett arcom láttán, Kook is az általam pásztázott személyt nézi de nem ért semmit.

- Szia! - Irene hamarabb szólal meg, mint azt hinném. Jungkook kérdő tekintettel vizslat mindkettőnket. Mindenki minket kezd el nézni és egyre jobban frusztrál a rám irányuló emberek tekintetének összessége. Amikor már éppen elszaladnék, hirtelen kivágódik a bejárati ajtó majd egy csapat felszerelt katonához hasonló gorilla jön be. Mindenki vagy lefagyva vagy sikoltozva próbál menekülni, de miután az egyik pisztolyát a plafon felé emelve lő egyet, csend támad.

- Milyen szépen össze is tud jönni egy ilyen család, nem igaz? - sétál be egy ötvenes években járó fess férfi. Furcsán hasonlít egy általam nagyon is jól ismert személyre, de elkergetem a hülye gondolatokat fejemből.
- Kár, hogy mind hagytatok volna megdögleni, ugye fiam?

~dark0997 💜