Hold fénye |Taekook| ✓

2 évad 6 fejezet

Jungkook szemszögéből:


-Fogad el fiam, a kis szerencsétlen valahol biztos összeesett és már nem az élők között van! – ordít velem a férfi, aki miatt olyan ideges vagyok, hogy ha nem ülnék akkor biztos az üveg szekrényhez basznám testét, hogy a szilánkok ahol csak tudják szúrják át a testét; nagyon gondolkodom ezen a megoldáson amióta elkezdte szidni nekem Taet.
-Fogd be te nyomorult! – csapok idegesen az asztalra, majd felkelve indulok meg felé idegesen, de anyám sírva fog vissza és próbál megnyugtatni – Esküszöm, hogy nem fogod megúszni, vissza fogom hozni Taet, s te ez ellen nem fogsz tudni semmit se tenni – nevetek fel gúnyosan, majd hátat fordítva nekik hagyom el a szobát. Dühösen trappolva indulok fel a saját szobámba és amilyen erősen csak tudom a helyére illesztem az ajtót.
-Nem fogom többet hagyni magam Junho, te nem vagy többet az apám! – nézek magammal farkas szemet, s legszívesebben lehánynám magam amiért erre az utolsó férgére hasonlítok.
Apám nélkül is boldogulni fogok és nem lesz több irányítás. A saját kezembe veszem a sorsomat, s ha kell mindenkivel szembe fogok nézni. Taet mindenkitől megfogom védeni, még ha vér fog folyni, akkor is!
-Fiam – kopog anyám a szobám ajtaján, de valahogy hozzá sincs hangulatom. Hiába tűnik úgy, mintha az én pártomat fogná, attól még nehezen bízok meg benne. Akkoriban ő is otthagyott, egy anya sose tenne ilyet a gyerekével, főként nem azzal, akivel annyit megszenvedett, hogy lehessen neki. – Én annyira sajnálom – sírós hangjára felkapom a fejem, ugyanis ilyen fájdalmas hangokat ritkán hallok anyától, s furcsán jön ki, hogy akkor sír így mikor rólam van szó. Eddig nem nagyon érdekelte, hogy élek vagy halok, mindenbe apámat követte. Talán megváltozott és végre bízhatok benne?
-A múltat anya, vagy a jelent?
-Mindent – esik térdre előttem, miután kinyitom az ajtót és két kezével kapaszkodik a combomba – De legfőképpen azt, hogy nem voltam jó anya. A naiv formámmal hittem apátoknak, hogy ő csak jót akar neked mikor még kicsi voltál. Azt mondogatta állandóan, hogy csak így lesz belőled kiváló alfa, aki hatalmas talpraesettsége miatt képes helyt állni bármilyen kényes, vagy akár komoly konfliktus esetén.
-Tényleg naiv voltál anya – guggolok le elé, s kezeim közé veszem arcát – Shh ne sírj, akkor vagy a legszebb mikor mosolyogsz anya, s ezt apa is tudja, de neki nagyon rossz ízlése lehet, ha ő azt éri el, hogy állandóan sírj. – törlöm le könnyeit és most először őszintén mosolygok a saját tulajdon anyámra.
-Én nagyon szeretlek kisfiam – fejét hirtelen helyezi mellkasomra, apró törékeny kezével pedig a rajtam lévő fekete pólót gyűrögeti. Kuncogva ölelem magamhoz szorosabban miközben arcommal a füléhez közeledek.
-Én is téged anya!

°~°

-Kookieeeeeee – Hayun már vagy fél órája kerget, hogy menjek vele játszani, de a kiscsillag nem érti meg, hogy most éppen azon tanakodok, hogy mikor szökjek el otthonról, hogy megkeresem a szerelmemet. Plusz még egy dologgal zaklat: – Én is veled akarok menni – dobbant egyet lábával és dacosan néz fel rám.
-Hayun ez veszélyes, ha apa elkap minket, akkor megfog büntetni és nem csak engem, hanem téged is. Azt meg nem engedem!  – kapom fel a kislányt, aki könnyes szemekkel teszi vállamra fejét.
-Nekem is hiányzik TaeTae!
Jajj édesem, végre lett egy barátod, aztán apád miatt veszted el. Még egy ok, hogy vissza hozzam Taehyungot, s most már még inkább nem érdekel, hogy az a nyomorult mit mond.
-Ne félj, vissza fogom hozni – suttogom fülébe, hogy tudja szuper titkos dologról van szó, így nem mondhatja el senkinek.
Boldogan ugrik ki az ölemből és megy ki a kertbe játszani, hogy addig is terelje a figyelmét.
Azt eddig is észre vettem, hogy Tae és Hayun mennyire jól kijönnek egymással, amit mindig a távolból figyeltem. Olyan jó érzés volt azt látni, hogy az egyetlen húgom a szerelmemmel ennyire szoros jellegű barátságot kötött, s úgy látszik ez a barátság még mindig él Hayun részéről; viszont biztos vagyok benne, hogy Tae se felejtette el kis barátját.
-Amibe reménykedem az az, hogy engem se felejtettél el Taehyung. Mert én nem felejtettelek el, a szívembe és az emlékembe itt vagy, s most már nemsokára a karjaimba is itt leszel. – suttogom magamnak miközben az eget bámulom.

Éjfélkor szerelmem! Érted megyek, s újra együt leszünk; ketten!