Hold fénye |Taekook| ✓

9 fejezet

Taehyung szemszögéből:

Jungkook, Jungkook! Könyörgöm igyekezz!

-Melyik béna alfa volt az aki megérintett, de megjelölni már nem tudott? – gúnyos hanglejtése miatt érzem ahogy megy fel bennem a pumpa. Senki ne alázza meg az északi alfát, a páromat.
Fogai egyre mélyebbre fúródnak nyakamba, de hirtelen enged a szorításon, mikor meghalljuk, hogy egy közeledő alfa vonyít egy hatalmasat. Istenem, ez Jungkook!
-Te kis korcs, a belső farkasod volt mi? – idegesen lép tőlem hátrébb, én pedig nehéz mozgással, de sikeresen a barlang falához húzódóm. Már éppen ugrana rám ez a vadállat, mikor is hirtelen megjelenik Jungkook farkasként, s a másik alfára veti magát. Szemeimet szorosan zárom össze, elég a fájdalmas ordításokat hallanom. A vérre és az ilyen undorító jellegű dolgokra nem vagyok kíváncsi.
Annyit láttam csak, hogy Jungkook durván rángatja el tőlem a fekete farkast, s kint folytatták a harcot. Hiába tudom azt, hogy Jungkook erős, féltem. Csak most jutottam el abba tudatba, hogy milyen ostoba is voltam. Ha most miattam sérül meg Jungkook, azt sose fogom megbocsátani magamnak.
-Taehyung! – szól hozzám miután már csak ketten vagyunk a barlangba. De nem merek rá nézni. -Taehyung, néz rám!
Egy hatalmas levegő kifújás után rá emelem tekintettem, s össze ugrik szívem látványán. Véres a gyönyörű szén fekete bundája, orrából a karmolás miatt folyik a vér, s ahogy közeleg hozzám látom ahogy hátsó lábát felemeli. Nem áll meg, csak jön egyre közelebb.
Félelmembe össze zárom szemeimet, de rögtön tágra nyílnak, mikor megérzem bundájának melegét, miközben orrát nyakamhoz érinti.
-Féltem, hogy későn fogok ide érni, úgy sajnálom Taehyung, olyan hülye voltam. – most én ezt jól hallom? A nagy Jungkook, az alfa sír?
-Te ne haragudj, én voltam a hülye – bűnbánó tekintettel nézek rá. Az én kék szemű tekintetem elveszik az övébe, de nem enged. Őszintén szólva, örökre így akarok maradni. Csak az ő tekintetét akarom látni.
-Gyere, menjünk haza és utána beszélünk – nehezen tudunk felkelni, de segítünk egymásnak, érezzük, hogy nem akarjuk elveszteni a másikat. Talán az isten akarta így, hogy fájjon mindkettőnknek. Hogy talán ezzel az esettel felnyissa szemünket arra, hogy szükségünk van egymásra, hogy szeressük egymást.
A vissza vezető út csendben telt, de nem bántam, mivel így sokkal több dolgot tudunk megbeszélni egymással.
Csendbe mentünk be a házba, hogy még véletlenül se ébresszünk fel valakit, főleg nem az alfa párt. Miután a szobába értünk Jungkook a fürdőbe sietett én pedig ott maradtam a szobába.
Átváltozva, most már emberként mentem oda a szekrényhez, hogy még azelőtt gyorsan magamra tudjak kapni egy ruha szettet, mielőtt Jungkook vissza érne. Most nem lesz szükség az erotikus, túlfűtött hangulatra, mivel muszáj lesz komolyan elbeszélgetni. Érzem ahogy próbálja nyugtatni magát. Legszívesebben nekem állna amiért elszöktem, s nem tudja az okát a dolgoknak. Vagy ha nem is tudja, talán sejti, hogy mi bántotta meg érzékeny lelkemet.
Csak gondolni kellett rá, már meg is jelent. Torkomba gombóc keletkezett és izzadni kezdett a tenyerem.
-Nem akarsz valamit mondani?-nézz rám semlegesen, mire nálam elpattant valami.
-Tessék? – emelem fel egy pillanat alatt a hangomat, de ő állja és csak karba tett kézzel áll még mindig ugyanabba a testhelyzetben – Jót röhögtél rajtam mikor kimentél ebből az átkozott szobából?
-Miről beszélsz Tae?
-Maradj csendbe! Tudod te nagyon jól, hogy miről is beszélek. Kihasználtad, hogy naiv vagyok, hogy nem tudom megvédeni magam, s persze, hogy kedvelek és nem vagy közömbös számomra. Nem leszek olyan, akit csak egy alkalomra az ágyadba csalsz, majd semmi figyeléssel veszed el az ártatlanságomat. Nem akarok olyan lenni, mint a kis szeretőid – könnyeim most már megállíthatatlanul folynak, Jungkookon pedig két féle érzelem fut végig. Nem tudja eldönteni magába, hogy most közelebb jöjjön hozzám, vagy hagyja had sírjam ki magam. A testem persze nyíltan oda akar neki dobni.
-Taehyung kérlek, ne sírj könyörgöm! – két kezét maga elé teszi és úgy közeledik hozzám.
-Menj innen, ne érj hozzám! – hangosan sírva kezdek el hátrálni, de persze így megint magamat jutatam csapdába.
Izmos mellkasára húzza felső testemet, fejemet gyengén helyezi vállára, miközben hátulról két kezével zár biztonságot nyújtó valójához. Könnyeim egy percre elapadnak, de mikor nyakamon érzem meg első csókját, ugyanazzal a gyorsasággal kezdenek el folyni újra, mint legelőször. Nem fájnak tettei, sőt jobban szorítson magához. Nem akarom többet elveszteni, nem akarom, hogy többet fájjon.
Nem hagyja abba nyakam kényeztetését, de mikor fogait egy bizonyos pontnál állnak meg, remegni kezd testem. Ölébe kapva indul meg az ágy felé, de nem fektet le, hanem ő ül le, én továbbra is az ölén foglalok helyet.
Fogai, mint ezernyi éles kés úgy szúrnak arra az egy területre, de hiába ez a durva fájdalom, ha ugyanez mellet párosul még egy kéjes érzés is.
Nyakamtól elhajolva csókol ajkaimra, amik szinte lángolnak ettől a szenvedélyes ajak mozgástól. A nyakam ahol megharapott, a csók alatt, mint az izzó parázs úgy kezd el forrósodni. A szúró fájdalom furcsa alakzatba vonul végig a bőrömön, mintha egy hold alakot öltene fel magára.
-Jungkook, nagyon fáj a nyakam – szipogva hajolok el mézédes ajkaitól, de ő csak kuncogva hajol nyakamra, hogy apró pillangó szerű puszikkal enyhítse, a most már kezdődő elviselhetetlen fájdalmat. Próbálok az érzékeny területhez nyúlni, de Jungkook össze kulcsolja ujjainkat, hogy még véletlenül se tudjak hozzá érni.
-Most már elhiszed, hogy szeretlek és csak téged akarlak? – kérdezi kedvesen, csillogó sötét szemekkel én viszont nem tudok válaszolni, mivel hirtelen állunk fel mindketten és a szoba hatalmas tükre előtt állunk meg. Először nem is tudom mit kellene néznem, csak lassan nézem végig egész testemet. Minden egyes porcikámat, majd hirtelen ugrik be a nyakam.
-Jungkook ez...?
-A jel, hogy mi most már össze tartozunk, senki nem fog minket szét választani, senkinek és semminek nem fogom engedni – ölel szorosabban magához, én meg egy halvány mosollyal az arcomon bújok hozzá közelebb.

Jungkook, nem akarlak soha elveszteni, de tényleg igaz ez a mondat, hogy ezek után boldogan éltek míg megnem haltak?