Hold fénye |Taekook| ✓

20 fejezet [Évadzáró]

Jungkook szemszögéből:



Vadállatok módjára rántom ki magamat az engem fogók karjai közül. Történt valami Taehyunggal, tudom, érzem. Sietős léptekkel, szinte már futva teszem meg azt a távot ami a zárkám és a mező közt található. Kevesen vannak már ott, aki egyből feltűnik az apám és Nara, akik mintha kicsit elégedetten állnának ott, azon a helyen ahol egy kisebb vértócsa helyezkedik el; könyörgöm ne...
-Mit tettél vele te szörnyeteg? – ordítva rontok annak az embernek neki, aki tönkre tette a gyerekkoromat, s úgy látszik most arra törekszik, hogy felnőttként is ugyanannyit szenvedjek.
-Fiam, állj le szerintem rohadt gyorsan – szól nyugodtan hozzám, hátha ezzel letud nyugtatni. Hát kurvára nem, sőt még inkább felbassza, már a jelenlétével együt. – Történt egy kis baleset, de erre lehetett számítani – gúnyos mosolyára felkapom fejem és olyat teszek amit eddig senki se mert volna; megütöm a saját apámat.
-Kookie kisfiam – hallom meg anyám hangját, s csodák csodájára most nem apámat megy ápolgatni, hanem egyből felém rohan és sírva borul nyakamba. Ami még inkább meglep, hogy ahogy észre veszi apámat olyan gyilkos tekintette lesz, hogy még én is megijedek egy kicsit. – Te nyomorult, hogy nevezhetted magad apának, te szörnyeteg? – Anya egyből neki ugrana, de még sikerül elkapnom és bár nehezen, sikerül egy kicsit megnyugodnia mindkettőnknek.
-Anya mi a baj? – kérdezem óvatosan és mikor rám néz egy pillanat alatt kap el engem is a sírás – Hol van Tae? – Hiába nem alfához méltó a viselkedésem, pont nem érdekel. Engem csak a szerelmem érdekel, akiről senki nem mond semmit.
-Hát fiam tőle már ne akarj semmit – nevet fel gúnyosan ez a rohadék miközben vérét törli le szája széléről. Ha nem fogja be akkor megkapja a párját, de utána esküszöm, hogy nem csak a szája fog vérezni. – Ha olyan kis gyenge, szerencsétlen akkor már rég nem él – apám utolsó szavaira eléri azt amit eddig próbáltam vissza tartani; a sírást.
Taehyung, édes Tae babám, hogy nem voltam képes megvédeni? Egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki megsem érdemli, hogy éljen.
-Fiam, nem az történt amit apád mond – Anya két keze közé fogja fejemet, ujjával pedig óvatosan törli le könnyeimet, amik egy kicsit elapadnak, de érzem, hogy nem sok kell az újabb adagért. – Az orvos megvizsgálta, és...
-És mi van vele?
-A baba meghalt – sír fel hangosan az előttem álló, viszont én képtelen vagyok anyát és magamat is tartani. Kétségbeesetten ülök le a földre, s temetem tenyerem közé arcomat. Az lehetetlen, nem, ez biztos csak egy vicc, egy rossz álom, ami nem történt meg.
-Hol van Taehyung? – kérdezem suttogva direkt úgy, hogy más ne hallja meg.
-Eltűnt – suttogva kapom meg a választ, bennem pedig olyan indulat kell fel, hogy érzem nem kell sok, hogy a belső alfám életre keljen. Szemeim vörösen izzanak, a méreg pedig kezdi el venni a józan eszemet. Minden szó nélkül kellek fel, de csak állok, nem mozdulok semerre se. A szél bele kap fekete tincseimbe, közbe hallom ahogy anya próbál észhez téríteni.
-Ha egy nap én leszek az alfa – szólalok meg mély alfa hangomon, s fordulok apám és Nara felé, akit nem érdekel semmi csak néz maga elé. Gondolom azt hitte, hogy ha innen eltávolítják Taet, akkor majd én elveszem és akkor majd boldogan élünk míg megnem halunk, nem. Ez lehet az ő meséjük, de az enyém biztos, hogy nem fog így kinézni. – Megölek téged, aki tönkre tette a gyerekkoromat és most arra törekszik, hogy a felnőtt korom is ugyanolyan pokol legyen – apám szemeibe nézek, aki semmi reakciót nem mutat. Na nem baj, majd akkor fogok lecsapni amikor a legkevésbé számítanak rá. Most egy fontos dolog van az életembe:

Megtalálni Taehyungot, a társamat!

Ő volt az, aki boldogságot hozott az életembe, hiába tűnt úgy az elején mintha csak ki akarnám használni, hogy ő omega én pedig alfa és így automatikusan én uralkodok felette. Sose éreztem még ilyet, féltem egy kicsit attól az érzéstől ami elkezdet felettem uralkodni; a szerelem. Azok az egyéjszakás kalandok, tényleg csak azok voltak, nem jelentettek semmit se. Viszont ahogy Taehyung az életembe került, az eddig semmit mondó életem, egy pillanat alatt változott meg és még csak ellenkezni se tudtam, most így bele gondolva nem is bánom.
Az ijesztő pedig még a viszonzás volt, amit Tae-tól kaptam. Kicsi koromtól kezdve egyedül voltam, nem voltak velem a szüleim, úgy gondolták mindketten, hogy jobb lesz nekem a bölcsekkel felnőni, hogy mikor már felnőtt leszek akkor apám büszkén mondja rám, hogy igen ez az én fiam. A bölcsekkel felnőni pedig nem volt gyerekjáték. Hét éves koromban fogtak és egyszerűen elvettek anyától. Másik házba kellet élnem, más farkasokat kellet megszoknom, vagy éppen eltűrnöm. Az éjszakáim nem olyanok voltak, mint a velem egykorú fiatal farkasoknak. Kint futottam több órát, s volt, hogy pár erősebb alfa elkapott és megvert. Csak tűrtem és tűrtem, egészen addig kellet, míg a húgom megnem született. Akkor végre én is haza jöhettem; akkor voltam tizenöt éves, majdnem nyolc évet töltöttem a szüleim nélkül, talán azért nem kötődők annyira egyikhez se.
Ha nekem lesz gyerekem akkor tuti biztos, hogy nem fogom kitenni ilyen dolgoknak, nőjön fel a szüleivel és legyen meg az a biztonság érzette, hogy ne keljen semmitől se félnie.
És ez a szomorú, hogy lehetett volna, de a sors és a kegyetlen apám közbe szólt, s még esélyt se adott, hogy az a kis apróság megszülessen. A fiam vagy lányom. Lehet Taehyung azért ment el, mert valahogy meghallotta és elkezdte magát hibáztatni. Ismerem már annyira, látom magam előtt kétségbeesett és sírós valóját. Már csak az elképzelés látványa is össze facsarja a szívemet.

Édes egyetlen Tae babám; sikerül megtalálnom téged? Hiába vagyok szomorú, hogy meghalt a szerelmünk gyümölcse, attól még szeretlek, s addig nem nyugszom, míg újra karjaimba nem tartalak!