Hold fénye |Taekook| ✓

2 évad 14 fejezet

Taehyung szemszögéből:



Hamar eljött a reggel és ez azt jelenti, hogy hamarosan vége a jó létnek, ugyanis oda megyünk vissza, ahonnan én terhesen elmenekültem.
-Tae, édesem – Jungkook pillangó puszikkal próbál ébreszteni, de én nyávogva húzom fejemre a takarót, ezzel is mutatva felé, hogy nincs ínyemre ez a vissza menetel. – Tudom szívem, hogy nem vártad a mai napot – bújik ő is a takaró alá, majd szorosan ölel magához. Szipogva fordulok felé, s temetem arcom izmos mellkasába.
-Jungkook, félek...
-Nem kell félned – mélyül meg a hangja egy pillanat alatt, de nincs sokáig ez a hangulat, hamar vissza nyeri kezdetleges jókedvét – Megvédelek téged és Hana-t is – ad puszit orromra.
Én bízok Jungkookba, sokkal másabb amióta újra együt vagyunk, sose láttam ennyi tüzet, ennyi elszántságot, mint ami az ő szeméből tükröződik. Ha bele gondolok milyen volt a több hónappal ezelőtti Jungkook és a mostani, lényegesebben többet változott. Ami először ijesztő volt számomra, de aztán rá kellet jönnöm, hogy miattunk változott meg ennyire. Csak is miattunk vált ilyen erős alfával, s itt most nem a testi adottságaira gondolok. Végre felnőtt az én alfám!



~~~



-Nagyon vigyázzatok mikor mentek vissza, Junho azóta már biztos kerestet téged Jungkook, úgyhogy figyeljetek az erdő alfáira – Chanyeol igyekszik minket biztatni, amióta látja rajtam, hogy ettől a bökkenőtől én is nagyon félek. Mi van ha ránk akarnak támadni?
-Azóta testileg és szellemileg is sokkal erősebb vagyok – húzza ki magát büszkén, s mellénk lép, majd úgy néz vissza szüleimre – Ígérem vigyázni fogok rájuk, s üzeni fogok a dolgok fejleményéről.
Baekhyun még egy utolsó puszit ad nekem és Hana-nak, Jungkookot pedig szorosan magához öleli.
Kis kendőbe bújtatom Hana-t, s egy lepedővel keresztbe kötöm őt mellkasomon, így úgy néz ki, mint egy kis hordozó. Ha bármi baja van, vagy ha csak sírni kezd, akkor így pont szembe van velem, és sokkal kényelmesebben tud aludni is. Jungkook össze kulcsolja ujjainkat és együt - ugyanabba a pillanatban, - indulunk el mindketten, amit csak mosolyogva követek végig, majd tekintetemmel újra az erdőt szemlélem. Azt az erdőt, amit akkor terhesen, sírva futottam végig, csak azért, mert azt hazudták nekem, hogy elvetéltem, s féltem, hogy a párom mit fog hozzá szólni.
Most pedig itt vagyok; a párom fogja a kezemet, miközben nyuszi mosolyával próbál nyugtatni. A lányom, aki apró ujjaival szorítja fehér ingem anyagát, sapkába bújtatott fejét, pedig épp arra a részre rakja mellkasomon, ahol hevesen dobogó szervem van. De ahogy rá nézek ez a hevesség folyamatosan enyhül, s újra normálisan ver ketyegőm. A látványával már képes megnyugvást okozni nekem.
-Bármikor ha elfáradsz, akkor szólj nyugodtan édesem, átváltozok és viszlek titeket!
-Ne félj – nyugtatom meg egyből – Nem vagyok fáradt, csak elgondolkodtam – vallom be, ugyanis mindig sikerül olyan mélyen elgondolkodnom, hogy észre sem veszem az idő múlását.
-Tudom, hogy félsz – néz a kék égbolt felé, ami folyamatosan sötétül, ahogy az erdő lombkoronái alá kerülünk. – Bevallom őszintén... én is félek egy kicsit – szomorú tekintette egyből szívem mélyére kúszik be, hogy az ő fájdalmából bőven kapjak; de nem baj, ő is sokat elviselt tőlem, most törleszthettem felé ezeket.
-Ez természetes dolog Jungkook, mindenki félhet, lehet az omega, béta, vagy akár... egy alfa is! – szorítóm meg kicsit az engem fogó kezét, hogy érezze itt vagyok vele – Ez egy természetes érzés, én itt vagyok veled, és ha bármikor félsz, csak gondolj rám és meríts belőlem erőt!
-Tae, nekem te egy óriási kincs vagy, úgy örülök, hogy vagy nekem – hajol ajkaimra, amiket lágyan kóstolgat. Talán ilyen lágyan sose csókolt még, mint most, ebbe a pillanatban. Ez egy olyan csók mindkettőnk részéről, ami egy kissé félénk, de szerelemtől túl csorduló.

Mint amilyennek mi is vagyunk; szerelmesek, de félénkek is egybe. Ezzel alkotunk egy csodás, szerelemre méltó példát!