Hold fénye |Taekook| ✓

2 fejezet

Taehyung szemszögéből:

Csend. A csendben hallatszik a lélek igazi szava, de most nem hallok semmit. Se külső hangokat, se belső hangokat. Jungkook nem szól hozzám alfaként, így olyan mintha egy sötét lyukba mászkálnék, akárcsak egy rossz horror filmbe. De magamnál vagyok, a magam módján, de én innen ki akarok szabadulni. A fekete alfának a vérvörös tekintete még mindig itt van előttem. Egész életem során kísérteni fog ez a szempár, amik, mint a rubint úgy csillogtak. Egymásba fonódott tekintetünk alatt, mintha egy láthatatlan kapocs alakult volna ki köztünk, ezzel ezt a két lényt egymáshoz csatolva. Az alfát és az omegát.

Hirtelen szörnyű, szinte már ijesztő hangok szűrődtek erre a helyre, ahová gyönge testemet helyezték el. Lélegzetemet egy pillanatra vissza tartottam mikor a hang egyre élesedet, mintha csak mellőlem hallatszódott volna ezt a rémes zsibongás.

-Remélem készen állsz, omega - Ezt az undorítóan irritáló hangot én már hallottam valahol. Mikor eszembe jut, hogy ki ez, mint egy kislabda gömbölyödők össze a kis rozoga ágyon. Épp hogy nem esik össze alattam. Alig van súlyom, mégis rezeg alattam a léc.

Az ajtó egy óriási csattanással jelzi, hogy valaki kinyitotta, én pedig még szorosabban fogom magamhoz lábamat, hogy akár talán ezzel is tudjak védekezni. Nem bízom ebbe az alakba, aki mint egy éhes állat, úgy néz végig rajtam. Szemei majd kiesnek, nyála pedig egy apró cseppbe folyik ki szája sarkába. Undorító vigyort vesz fel a még undorítóbb képére, hogy ezzel is mutassa felém, hogy nálam nagyobb rangú, megsem merjem szólítani, vagy különben a fejemet veszi.

-Néz rám te szerencsétlen! - ordít rám torka szakadtából, én meg kénytelen vagyok vissza fogni a könnyeimet, amik már a szemem sarkába gyülekeznek, hogy szabad utat találva maguknak végig fussanak kipirosodott orcámon. Nem akarok gyengének tűnni, bár szerintem testtartásom és az illatom pont erről tanúskodik - Ettől a vanília illatod miatt, legszívesebben magam alá tepernélek és kegyetlenül dugnálak, mind addig míg utolsó könnyeid elhagyják azt az idegesítőn csillogó szemedet, tested már csak remegve, majd hirtelen megmerevedve feküdne végül  szemedből eltűnne a csillogás. - úgy köpi felém az undorító szavakat, hogy képtelen vagyok többet visszatartani könnyeimet. Két kezem közé teszem fejemet, hogy ez az állat max vállaim rezdülését és gyenge, szinte elhaló hangomat hallja. Tudom nagyon jól, hogy hasznavehetetlen vagyok, egy selejt ami semmire se jó. Haza akarok menni! Ahol szeretnek és biztonságba vagyok.

-Taehyung azonnal válaszolj, AZ ALFÁD PARANCSOL! - gondolataim közé furakszik Jungkook alfa hangja is, ami igaz sokkal kegyetlenebb hangzású, mégis olyan békeség száll testemre, mintha ő maga állna itt, nyugtatna kellemes hangjával, ölelne izmos karjaival és védelmezne mindentől, mindenkitől.

-Jungkook? - csukott szemmel próbálok koncentrálni arra amit mond, de a sírástól csípni kezd a szemem, így ez nem tart sokáig. Ez az én szerencsétlen formám.

-Jajj, csak nem a drága alfádat hívod?- olyan gúnnyal szól hozzám, hogy egyből kikerekedik a szemem, ujjaimmal pedig letörlőm az arcomra tapadt könnyeket. Nemsokára úgyis újak fognak termelődni amik ugyanerre a sorsra kerülnek, mint előző társaik. - Nem is értem, hogy Jungkook mit eszik rajtad, ennél sokkal szebbeket tett magáévá, hozzád ér majd aztán szegény, mint aki savba nyúlt - kacag fel gonoszan saját poénján én pedig nem bírom tovább hallgatni az egyre megalázóbb szavakat, így fogom magam, nehezen lábra állok és ezt a benga állatot egy hatalmas - magamhoz képest - erős lökéssel lökőm félre, majd rohanok ki.