Hold fénye |Taekook| ✓

2 évad 18 fejezet

Taehyung szemszögéből:

Az ígérethez hűen, Yugyeom a falkával együtt már tényleg korán reggel itt voltak, most pedig Jungkook és az unokatestvére, Chanyeol-ékkal elvonultak egy külön szobába, hogy elkezdjék megszervezni, az elvileg mai nappal lezáruló csatát. Én kicsit félek, hogy valaki meghal a csata közbe, de mi omegák azért is vagyunk itt, hogy a sérült farkasokat egyből elássuk.
Épp a kötszereket veszem elő mikor egy ordibálásra leszek figyelmes, s egy felénk rohanó Baekhyun-ra.
-Mi történt Baek? Itt vannak? – kérdezem egyből, de válasz nem érkezik olyan erősen sír.
-Hana eltűnt – mikor kiejti ezt a két szót, a kezembe lévő kötszereket egyszerre esnek a földre, belőlem pedig egy fájdalmas kiáltás szakad fel.
-Micsoda? Hiszen ott volt vele az egyik omega lány, akkor mégis...
-Ő holtan feküdt a babaágy mellet.
Ez biztos, hogy Junho és Nara terve, ezzel próbálják elérni, hogy Jungkook feladja a harcot és a lánya érdekében megadja magát. Nem fogom hagyni! Segíteni fogok Jungkooknak, s a lányomat is megmentem a gonosz karmából.
-Mire készülsz Tae? – kérdezi Chim mikor is megindulok az ajtó felé, amit idegesen nyitok ki, majd indulok meg kifelé.

-Amit minden szülő tenne Jimin, a lányomért megyek – ezzel egyidőbe változók át, s, mint egy alfa úgy indulok meg az erdő kivezető ösvényén. Nem fogom hagyni, hogy a lányomnak baja essen, ez az egész az én hibám, velem kellet volna lennie.

Az orromon keresztül érzem a lányom barackos illatát, így megkönnyebbült sóhajt eresztek meg és lábaimat is gyorsításra ösztönzőm. De várjunk... hiszen az illata...

Az elhagyatott szakadéknál van!

Istenem kérlek, érjek oda időbe! Ha sikerül megmentenem sose fogom magára hagyni, egy percre se. Gondolhattam volna én marha, hogy valami elterelő tervvel elő fognak állni, ezzel is megnehezíteni Jungkook figyelmét a harcra. Túl hamar tűntek el a házból, elvitték magukkal a dolgaikat. Viszont azok a farkasok, akik vele mentek, azok tényleg ennyire szívtelenek lennének, hogy képesek egy ilyen vezért követni?
-Nara, állj meg! – ordítok farkasomon keresztül neki, mikor csak azt veszem észre, hogy a szakadék szélén áll, de úgy néz ki, mintha fogna valamit.
-Hát itt vagy, Kim Taehyung – fordul felém a vajszínű béta és egy kis megnyugvást ad nekem a tény, hogy nincs semmi a szájába. Akkor mégis kivel van Hana?
-Hol van a lányom? – vicsorítva közelitek felé, s érzem, hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek.
-Harc közbe nem gondolunk másra – ugrik nekem hirtelen, én meg a figyelmetlenségem miatt egyből a földön kötök ki. – Most az egyszer legyen annyi vér benned. Harcolj, ne legyél olyan gyenge, mint azon a napon! – gúnyosan jegyzi meg és biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja. Azt akarja, hogy arra terelődjön gondolatom, s ő könnyebben eltegyen láb alól.
Morogva harapok felé, mire ő az ijedtség miatt hátra hőköl egy pillanatra, de ismét felveszi a támadó pozíciót.
-Úgy látszik erősödött az omegád, de nem eléggé, hogy méltó legyél Jungkookhoz, ő az enyém lesz, te nyavalyás! – az a mérhetetlen féltékenység egyből elkap, s ennek meg is lesz az eredménye. Vicsorítva ugrok neki, s észre sem veszem, hogy mikor, de kikerül a szakadék szélére, én viszont sokkal beljebb vagyok.
Vajszínű bundájába vörös és annak több árnyalata jelenik meg rajta, de én se nézek ki jobban.
-Fejezzük be Nara! – a farkas lány nagyon a szélén táncol, ha így folytatja...
-Azt lesheted Taehyung, lehet, hogy meghalok... – hallom ahogy a lába alatti szikla több részbe törik, de nem mozdul. – Viszont az utálatom irántad, örökké élni fog! –  ebbe a pillanatban, ami a testét fent tartja, az egyszerre törik el, hiába sietnék oda segíteni már a szakadék sötét lyukába zuhan, aminek sose találták, vagy látták az alját.

Nara meghalt!

Kissé remegő lábakkal állok ott és inkább beljebb jövök, ugyanis nem véletlenül van ez a hely lezárva. Az ismerős barack illatra felkapom a fejem, majd arra fordítom, ahonnan ez az isteni aroma száll. De mikor hátra nézek akkor egyszerre kap el a félelem és egy kis boldogság is.
Nara apja áll velem szembe, a karjaiba pedig Hana, aki békésen alszik a kis pólyába.
-Tudom, hogy így nem tudsz hozzám beszélni Taehyung, de nem kell magyaráznod semmit, hallottam és láttam is mindent – lép közelebb hozzám s, felém nyújtja a lányomat. Nyelvemmel adok egy puszit arcára, mire kinyitja egy pillanatra gyönyörű sötét szembogarait, de utána alszik is tovább. – Nara az anyja halála után vált ilyenné, mikor is a nagyanyja kezdte el nevelni. Valami furcsa gyűlöletet táplált az omegák iránt, s ezt a lányomba is belenevelte. Én nem tudtam ott lenni vele, s segíteni neki. Amit persze mai napig sajnálok, ha hiszed, ha nem Taehyung... tudtam, hogy a lányom egyszer a saját vesztét fogja okozni, ezért is nem vagyok, sem dühös rád vagy bármi, még az utolsó pillanatokban is láttam, hogy szeretnél segíteni neki.
Szomorú arccal nézek az öreg alfára, akinek könnyes szemei miatt engem is elkap egy furcsa érzés és egyből Hana-ra nézek. Egyik szülőnek se lehet könnyű a gyerekének a halála, viszont itt sajnos a gyerek okozta a saját halálát, senki nem tudott rajta segíteni; sokkal nagyobb volt benne a gyűlölet, mint az élni való akarat!

~~~

-Istenem Taehyung! – fut egyből hozzám Jungkook, mikor meglátja ahogy közeledünk. Hozzám bújik, Nara apja pedig Jungkook kezébe adja lányát, aki sírva öleli magához, a most már ébren lévő egyedet. – Hál istennek jól vagytok! – suttogja fülembe, majd hirtelen szimatol bele a levegőbe.
Ezt így hirtelen nem értem, ezért a házba megyek, hogy vissza változzak, majd egy új ruhát vegyek magamra. Persze kint még mindig ugyanaz a bagázs fogad, kivéve egy ember nincs ott, aki minden búcsúzás nélkül ment el; Nara apja.
-Miért vigyorogtok így? – kérdezem ijedten, és inkább Hana-t kezdem el bámulni, akit időközben átveszek Jungkooktól.
-Csak olyan furcsa, finom illatod van itt – mutat Baek a hasamra, nekem akaratlanul is belevörösödik az arcom. Ezek meg miről beszélnek?
-Lehetséges egyáltalán? – kérdezi Jungkook a többieket, akik mindentudóan össze vigyorodnak és egyszerre bólintanak Jungkooknak.
-Mi lehetséges? – nézzek rájuk mérgesen, de egyből enyhül a tekintetem mikor Jungkook könnyes szemekkel mondja ki azt, amire nem is mertem volna gondolni a napokban.
-Hogy esetleg újra apuka lehetek!
Azt hiszik, hogy terhes vagyok? De hát, hogy... mikor... terhes!?
-Micsoda, de mikor? – nézek Jungkookra, ő viszont csak mindentudóan néz rám és hajol a fülemhez.
-Hát... emlékez arra a fürdős incidensre – kacsint rám, én meg legszívesebben a föld alá süllyednék, mikor eszembe jut, hogy hogyan viselkedtem.

Talán lehetséges? Most, hogy vége a sok rossznak, akkor ez a kis apróság lenne a boldogságunk szimbóluma?