Együtt? ✯Why? -Miért? folyt. Tom H. FF. ✯

💫 25.rész 💫

A reggeli órákban a nevetés hangja csendült fel és törte át a falakat. Pihenésemet, mely csak 4 órából állhatott, ez törte meg. Az este és a hajnal folyamán, csak Tom és a neki szánt levél szövege babonázta meg gondolatimat. Sokszor téptem szét, húztam át a szavakat, helyesírást, esetleg egy egész mondatot. És sokszor kellett letörölni könnyeimet, melyek felszántottak száraz bőrömet. A zenék, melyek akkor csendültek fel mikor megismertem Őt kiszakította dobhártyámat. Az emlékek felhasították sebzett szívemet, s egy újabb vágást vétettek bele. Sokszor futott át szürkeállományomon, hogy a tett, mit este szánok végbe vinni tényleg muszáj-e. Hogy a szerelem, a kapcsolat, melyet mindketten annyira akarunk tényleg feledésbe kerüljön, ellásuk azt, akár egy elhamvadt testet. Érvek és ellenérvek sokasága lombozott le. Mégis az ész és a szív harca erősebb a döntések viharába. A részletezés, amely arról szólt, hogy nálam melyik szerv nyert nemigen kell magyaráznom. Szívbajnokként utolsónak érkeztem, észérveknél (ilyen szempontból) pedig elsőként. A végleges szöveget újra olvasván tudtam, hogy a félelem lett urrá gyatra testemen. Diktálása monoton volt annak kapcsán, hogy hiába az írásnak, hiába a sírásnak, alvatlanságnak, Tom jelenléte egy apró cselekedete szertefoszlatja a látképet, melyet elképzeltem. Szertefoszlik, mint a leereszkedő köd. Mint düh, mely lelkemet tántorgatja. Mint a könny, mely lehull a porba. Mint a szerelmes szív könnycsatornája. Mint egy tűzbe veszett test hamuvá válása. Mint madár lövés gyanánt. Mint eső Napvakítás után. Mint az élet pusztítás okán. Szertefoszlik, mint a világ széthullása.

A gondolataimat, melyet Tomnak elvesztésének metafórája okozott az ismerős nevetés zendítette ki. Így nem habozva pattantam ki ágyamból nem foglalkozva csapzott öltözetemmel, hajammal és ápolatlanságommal, de látni akartam arcát. Látni azt, amit bárhonnan felismerek. Ami szívemnek egy darabját jelképezi. Aki nem a legjobb barátom, hanem a testvérem. Nem a nagybátyám, hanem a lelkisegélyem.

-Liam! -kiabáltam át a nevető társaságot, mire felismerve nevét megpördült tengelye körül széttárta szélesen mosolyogva karját, s várta, hogy nyakába ugorva dereka köré fonjam lábaim és nyakhajlatába ejtsem boldogságtól duzzadt fejem. Amit végbe is vittem.

-Kicsilány! -kuncogta, miközben derekam köré fonta szorosan kezét, ezzel óvva leesésemet.

Nem érdekelt mennyien látnak minket, hogy mit gondolnak rólunk. Rólam, ahogy éppen kinézek. Annak tudata, hogy Liam Hemswort karácsony napját velünk tölti szárnyra kapta amúgy is felrobbant örömömet. Leereszkedtem derekáról, s a talajon ugrálva folyamatosan visongtam füleibe, amit csak szórakozva tűrt. Irtó nagy gratula neki ezért a többiekkel ellentétben.

-Hogy-hogy itt vagy? Miley? Nagyiék? Úristen annyira jó, hogy látlak! Haljak meg, de hiányoztál! -daráltam a kérdéseket, miközben egy újabb örömhullám vitt el.

-Uramisten! Egész este alig aludt és most itt viháncol, ugrál.... Csodálkozom, hogy még nem szaltózott egyet örömében! -lépett mellém Lindi hátra söpörve vasalt, rózsaszín fürtjét.

-Hidd el, ha tudna megtenné! -fedeztem fel édesanyám hangját is. Fogadni mernék, hogy mosolyogva forgatta meg szemét, minket látván.

-Csak, ha tudna nagy valószínűséggel állba rúgná Liamet! -közölte apa is a tényt, amire megfordultam.

-Attól, hogy háttal állok még hallom mit dumáltok! -fontam keresztbe karomat mellkasom előtt.

-Na jólvan Kicsilány chillez le! Az stressz és az öröm nem tud meglenni a köbön!

-Stabíl vagy öcsém milyen rímet lőttél már el! -kezdett el "ooooooh"-zni apa, amibe Liam is örömmel csatlakozott.

-Ahh, kösz díló, adlak bástya! -fogták meg egymás kezét, majd egy váll pacsiba díjazták a rím fantasztikusságát.