Együtt? ✯Why? -Miért? folyt. Tom H. FF. ✯

💫 17.rész 💫

-Apa! -szólítottam meg a mellettem ülő férfit, miközben merengett a messzeségbe, mélyen gondolataiba merülve.

-Megint itt vagyunk! -sóhajtott, de nem értettem mire céloz. -Az erkélyen... -mutatott körbe, majd folytatta. -Tomról beszélünk. Hogy miképp ártottatok egymásnak. Folyton ez! -túrt hajába lehajtott fejjel.

-Mire célzol ezzel? -figyeltem arcát, amint állkapcsa megfeszül kérdésemen. Felpattant.

-Pamela, hányszor beszélgettünk szívből eddig? Hányszor meséltél ténylegesen önmagadról? Mikor beszélgettünk úgy, hogy nem Tom Holland volt a téma? Ausztráliában is téged vigasztaltalak. Mert egy apának ez a dolga! Főleg, ha a lányáról van szó. Igen mindig összeveszünk, vagy megsértődsz, ha poénkodok Tomival, de tudod, hogy téged próbállak felvidítani. -neki dőlt az elválasztónak, keresztbe fonta izomtól duzzadt karját,majd lehajtotta fejét, miközben kiöntötte szívét. -Egyszer se jönnél oda beszélgetni. Megkérdezni, hogy vagyok. Megtudni rólam dolgokat, vagy a családról. Feláldozzuk anyáddal az önsajnálatunkat csak, hogy átsegítsünk a Tomos időszakodon. Mikor beszéltél a húgoddal utoljára? Vagy a két öcséddel? Vagy Elsával?

-Apa, én... -nem tudtam szóhoz jutni. Egyszerűen nem tudtam mit mondani. Neki nem.

Csak záporoztak a gondolatok. A gondolatok melyek akörül forogtak, hogy mennyire elhanyagoltam a családomat kik fejem fölé házat emeltek. És sajnos igaza volt apának. Nem tudnak rólam semmit és én se tudok róluk semmit. Folyamatosan elmerülök a saját problémáimba. Keresem a kiutat belőle, miközben arra nem is gondolok, hogy ezzel újabb terhet teszek másnak a vállára. Főleg apa és anya vállára. Mindkettőnek megvan a maga problémája, s én nem hallgattam meg őket, nem kérdeztem meg, hogy vannak pedig szükségük lett volna rá. Nem volt támaszuk. Én pedig elvártam, hogy segítsegen rajtam, miközben nem érdemeltem meg. Beszélgetünk. Beszélgetünk arról, hogy miképp élem meg Tom hiányát. Hogy mennyire fáj. És nem is figyeltem arra, hogy nekik meg az fáj, hogy visszakaptak engem, mégis újra elveszítettek. Augusztus utáni időkben legjobban Camamber belovaglásáról gondoskodtam. Megígértem Tristannek, hogy, ha sikerül belovagolni felülhet rá. A válaszom folyton, csak a majd volt, így sose lovagolhatott rajta. India pedig csodálatos kislány. És mivel két öccse van, így szüksége van egy nővérre. Aki foglalkozik hajával, ha kell babázik vele. Hisz nagyon apás, így mikor Chris elmegy forgatni egyedül van. Én pedig hasonlítok rá. Számít rám. Tényleg itt az ideje annak, hogy végre felálljak a padlóról, összeszedjem méltóságomat, önbecsülésemet és a Tom előtti igazi énemet. Nem ezt érdemlik. Főleg tőlem. Hisz szeretem őket! Nem ronthatom el ezzel.

-Nem akartam neked még egy terhet okozni, csak tudod egy idő után az ember belefárad. Belefárad a munkába. Belefárad, az edzésbe. Belefárad a szerelembe. A folytonos harcolásba. Az önmarcangolásba. A lelki bántalmazásokba. Belefárad a folytonos szónoklatásba, tanulásba. Egyszer mindenbe belefáradunk. Nem lesz erőnk arra, hogy folyton támaszt nyújtsunk. Viszont az apád vagyok. És nem mutathatom ezt neked. Főleg, ha egyedül vagy! Nem mutathatom, hogy fáradt vagyok... Mert szükségetek van rám! Csak egyet kérek tőled Pamela! -felfigyeltem kérésére, mire mélyen szemeimbe nézett. Csak üresség tántongott benne, amint elmesélte, hogy miképp is látja a múlni kívánt napokat. -Ha anyáddal és velem nem beszélgetsz szívből, akkor legalább a testvéreiddel foglalkozz úgy, mint ahogy megérdemlik. Hisz megérdemlik, hogy legyen végre egy normális nővérük. Legyél nagy a szemükben. Főleg India szemében, nem hiszed, de nagyon-nagy hatást tudsz rá gyakorolni. Ennyit kérek tőled, semmi többet! De majd egyszer úgyis rájössz, hogy mivel vesztegetted el az idődet! -lökte el magát a kerítéstől, majd az erkély ajtóhoz lépett. Benézett rajta, majd mielőtt bement volna, ennyit felelt. -Mi mindenhogy szeretünk, még úgy is, ha végre megmutatod az igazi önmagad! Ami nem Tom előtti színjátékot leplez! -sóhajtott meggyötörten. Beakart lépni, de még egy valami miatt vissza fordult. -Gondolom Melinda pedig nem azért jött el, hogy a te önsajnálatodat hallgassa. Hanem, hogy annyi év után végre beszélgessetek, ne pedig csak videochaten, vagy üzenetben. Nem mellesleg, szerintem ő sincs valami csudajó állapotában! -csak néztem kék szemeibe. Nem mondtam semmit. Hagytam, hogy elmenjen.

Az erkély ajtó csukódásával pedig tudtam, hogy nem kellett volna szó nélkül hagynom, azt amit mondott. Hisz nem a lelkembe akart taposni, hanem rávilágítani arra, hogy az élet nem csak Tom Holland körül forog. Hiába vágyakozom is arra, nem lehet több, mint csak egy álom. Ő nem maradt velem, de anyáék igen. Melinda pedig. A legjobb barátnőm, még ha oly távol is vagyunk egymástól. De most itt van. Egyszer se beszélgettünk. Egyszer sem hallgattam meg, hogy miképp érez Hazzel kapcsolatban. Neki is szüksége van rám, Indiának is, Tristannek és Sashanak egyaránt. Haznek, Robinak és minden itt tartózkodó barátunknak. De legfőképp anyának és apának. Ideje, hogy visszatérjen az a régi Pamela Gwyneth Hemsworth, aki Augusztus előtt volt. Aki nem foglalkozott a véleményekkel. Aki igazán családcentrikus emberként ismertek. Akinek fontosabb volt a barátai boldogsága, mintsem az önmagáé. Aki nem használta ki a fiúkat. Ideje összeszednem magam, s végre a saját talpamra állni.

Bementem a szobába. Lindi már az ágyán feküdve nyomkodta telefonját, majd mikor betértem rámemelte tekintetét. Levettem a cipőm, radiátor alá helyeztem azt, s majd kabátomat felakasztva ültem le ágyamra török ülésbe, s figyeltem rózsaszín hajú barátnőmet. Gyorsan járt ujja, valamit gépelhetett, majd mikor érezte tekintetemet önmagán rámnézett kék szemeivel. Arcomat látván kérdőn felvonta szemöldökét. Válasz nem érkezve felült ugyanolyan pozícióban, mint én, s öklén megtámasztva fejét nézett engem.

Megropogtattam ujjaim, majd belekezdtem.

-Szeretnék tőled bocsánatot kérni! -meglepődött mondatomon.

-Ugyan miért? -kérdezett vissza.

-Hogy eljöttél miattam én pedig nem fogalkozok veled semmit! Folyamatosan, csak rinyálok Tom miatt, miközben most neked is szükséged lenne rám! Úgyhogy ne haragudj Lindu, hogy ilyen borzalmas barát voltam! -sütöttem le szemeim, miközben nadrágom végével babráltam.

-Jajj Lea! Ugyan... Figyelj, mindenkinek megvan a maga problémája! Mindenki szenved valamiben. Nem azt mondom, hogy nagyon elhanyagoltál, de igen nem foglalkoztál velem! Mellesleg, most itt van ez a Pöcsömöccse ügy is és jól jönne egy barát, aki meghallgat és tanácsot ad! -ránéztem, mire egy bíztató mosolyt küldött felém. Viszonoztam.

-Pöcsömöccse? -kérdeztem vissza, mire teljesen megértettem szavait.

-Csak engedd el! -legyintette le, majd megvonta vállát.

-Pöcsömöccsének nevezed Hazt? -nevettem el magam.

-Shhh, halkabban! Igen Pöcsömöccse! -fonta keresztbe karjait bedurcizva. -Ő se tud róla, de szerintem jobban is járunk! -folyamatos nevettem, mire ő is elnevette magát.

-És mizu veletek? -elhallgatott kérdésemre, s komorság ült arcára.

-Igazából én magam sem tudom... Egyik felem aztakarja, hogy igen, mert csak rá vágyok, a másik pedig azt, hogy ne. Mert London és Gyula, azért elég nagy távolság! -elmosolyodtam, majdan mélyen íriszeibe néztem.

-Na kövesd el azt a hibát, amit én! Hisz látod mi sült ki belőle! -mutattam körbe.

-Hát figyelj haver! Kihagynám azt, amit ti művéltek! Elég szenvedés nézni is. -kínos sóhaj szakadt ki ajkai közül.

-Kösz! -horkantottam.

-Bocs csajszim, de még veletek is álmodok! Lelki szemeim előtt látom, ahogy egy újabb balhé lesz köztetek. Te sírsz, ő pedig idegesen csörtet el! Én meg megölöm mindkettőtöket! -viszakozott, amire újra elnevettem magam.

-Holnap nincs kedved bemenni a városba? -tettem fel a kérdést terelve a témát.

-Hmmm... Benne vagyok, de csak akkor, ha vásárolunk is! -simította hátra pink loboncát.

-Okés, és elvinnénk Indiát is!

-Megbeszéltük! -nyújtotta felém tenyerét, amibe belevezettem enyém, s összekulcsolva ujjainkat megráztuk.

Ideje, hogy minden a helyére álljon!

Sziasztok!

Egy újabb rész csak nektek, csak most! Nagyon szívesen! Remélem tetszett, ha igen tudjátok miképp tudtok üzenni!😌💕