Együtt? ✯Why? -Miért? folyt. Tom H. FF. ✯

💫 39.rész 💫

Feldúltan szlalomoztam az emberek között, meg-meg csapva fülemet a harsona, mely kiténfergett ajkaik közül a felismerésük híján. Zakatoló szívvel, hevesen roskadozó gondolatokkal. Vajon, mi okból szálltam vitába ezen a kis apróságon? Miért éreztem azt, hogy ennek az egésznek az egyetlen oka az volt, hogy ők megint a fronton legyenek a hírfolyamban?
A szócsata elkerülésének az esélyét nagyon minimálisan láttam. Hisz tudtam, hogy apa nem fogja szó nélkül hagyni, amilyen forrófejű, s amennyire kell magának az önbecsülése.
Sokszor álltunk ennek a szélén. A sérelmek útján, amit az elfolytott éveket bélyegezték meg. Mikor nem is tudtam róla, majd beállított és elvitt. Sosem kérdeztem rá igazán, hogy miért pont 18 év múlva!? Ha meg igen, csak annyit felelt, mert érettebb lettem. Viszont ezt mindig is hülyeségnek tartottam. Hisz 18 éves vagyok, lassan 19, a költözés sínén zakatolva. Ezáltal újra ketté szakadunk, újra eltávolodunk főleg, hogy másik kontinensre költözök. A kérdések folyamatosak, de a válaszok elmaradottak.

-Pamela! -hallottam meg nevem olyan idegességtől ázottan, ahogy még sohasem. Tudtam, hogy Chris van a nyomomban, s tudtam, hogy a balhé elkerülhetetlen. Megállva lehunytam szemeim, mélyet lélegeztem, összeszedtem gondolataim, majd megfordultam. Ott állt előttem, fortyogó dühvel lelkében. -Csak annyit mondj meg, hogy miért? -tartotta hangját, nem eresztette meg a mérgét.

-Akkor apa, inkább te mond meg nekem, hogy miért? Miért pont 18 év után? -tettem keresztbe karom, sajnálkozó tekintettel. -És ne gyere azzal, hogy "mert érettebb lettem"... -rajzoltam macskakörmöt a levegőben. Elgondolkozott, mélyen nézett közben örökölt szemeimbe.

-Mit kéne mondanom Pamela? -lesett el oldalra, majd vissza rám.

-Talán az igazat? -röhögtem el magam cinikusan.

-Miért Pamela, szerinted mi lehet az igazság? -simított egyet szakállán.

-Mit tudom én... Hogy nem is akartatok valójában, mert fiatalok voltatok, éretlenek... -nem értettem, hogy apa miért nevetett fel.

-Szerinted anyád 25 évesen éretlen volt? És nem akart téged? -vonaglott föl szemöldöke. -De, ha ennyire szeretnéd tudni, akkor elmondom. -kíváncsian vártam, hogy folytassa monológját. -Ohm... -köszörülte meg torkát kínosan. -Elvesztettünk! -jelentette ki egy csapásra, amikor már a többiek, a kamerák is körénk gyűltek.

-Hogy mivan? Ezt eddig is tudtam! -túrtam hajamba.

-Nem, komolyan mondom! Azért kerültél Susanékhez, mert eltűntél! -vakargatta tarkóját.

-Apa, vegyél már komolyan! -csattantam föl.

-Vegyék el tőlem Asgardot, ha nem beszélek komolyan! -tette szívére kezét.

-De Asgard elpusztult! -néztem rá értetlenül.

-Asgard nem egy hely, hanem a nép! -mosolygott rám okoskodóan.

-De a népedet megölték! -húztam tovább, a körülöttünk lévő személyek pedig egyszerre kacagtak fel.

-Igen, de utána lett új! -nézett körbe egy vigyorral nyugtatva a problémát.

-Azokat pedig elhagytad! -fejeztem be a vicces párbeszédünket.

-Jó, ezt fejezzük be, mert beégeted a hirhedt Thort, plusz szpojlerezel is! -mormogta orra alatt, én pedig egy ,,mhmh"-öt hallatva megvontam vállam.

-Te kezdted! -fogtam rá beégésének kezdetét.

-Te pedig befejezted! -vágta vissza reflexesen, ami miatt mosolyra kúszott szám sarka. -Figyelj Pamela! Én lennék az utolsó ember a világon, aki legyen akárhány éves, megbánna egy gyereket! Az, hogy elkellett tőlünk menned, csak is azért volt, mert a papád úgy gondolta, hogy én fiatal vagyok hozzád, anyád pedig ne neveljen egyedül. És egyszerűen annyira magunkban maradt, hogy inkább átadtunk másnak a karjaiba. Mivel én is a nagyiéknál éltem, ezért nem akartuk, hogy abban a gúnyban, abban a lenéző hangulatban keljen felnőnöd. -vallott színt, amit elsőnek nem akartam elhinni.

-Igaz ez anya? -néztem az addigra megérkező nőre, ki elkeseredetten bólintott. -De akkor is! Miért pont 18 év után?

-Mert a nagyszüleidnek addigra sikerült belenyugodniuk és azért valljuk be Susanék se könnyítették meg a helyzetünket! -vette át a szót Elsa. -Mentünk volna mi hamarabb, ha Adamék elárulják, hogy hol tartózkodtatok!

-Tehát, ha jól fogtam fel. Mamáék telebeszélték a fejeteket, hogy életképtelenek vagytok egy gyereket eltartani, ezért odaadtatok Susanéknek, akik pedig nem voltak hajlandóak visszaadni nektek? -massziroztam homlokom. -Fogalmam sincs, melyikőtök a nagyobb idióta! -nevettem el magam kesernyésen a sírás határán állva.

Éreztem, amint minden egyes porcikám megremeg az idegtől, a szomorúságtól, s a csalódottságtól. Nem tudtam szavakba foglalni, hogy mit éreztem abban a pár percben. Hogy milyen bánat uralkodott el a porcikáimon, milyen fájdalmas volt visszatartani a könnyeket, melyek szabad útra tértek volna. Gyorsan hagytam el a helységet, nem akartam kamerák előtt sírni. Így a szapora lépteim futássá alakultak, s feltépve a kijárat ajtaját -nem számolva a hideg fuvallattal- elindultam arra, merre a szívem húzott. S nem sok percet veszítve, de a park hídján találtam magam, hol az újonnan esett friss hó megtapadt kapaszkodóján. Nem vacogtam, amint a jeges szél megcsípte elégiától túlfűtött fizimiskámat. A könny, melyet hagytam volna folyatni, megfagyott szemgödrömben. Nem mosta ki keservességem.
Mindig elmenekülök, mikor probléma adódik. Minden egyes alkalommal. Megbeszélés helyett, inkább menekülőre fogom, mely megbélyegzi gyengeségemet. Talán ezért tart oly sokáig megbeszélnünk, hogy mit-miért, hol-és mikor cselekedtünk. Elfolytom a bennem dörgő vihart, csendesítem a bennem áramló hűvös szelet, fénytelenítem a szívembe csapódó villám fényet.

-De mégis mit kellett volna mondanom? -támasztom meg fejem tenyeremben, miközben hangosan mondtam ki koncepciómat.

-Először is magadat kéne azért ostorozni, hogy képes voltál egy vékony szálú jelmezben kijönni Decemberben! -hallottam meg az egyetlem férfi hangot, mely egyedül nyugtat meg az összes közül.

-Nem érdekel! Felőlem egy tüdőgyulladás is elvihet! -forgattam meg szemeim, s direkt nem fordultam meg.

-Mel! Te mondassz ilyet? -lépett mögém, mivel éreztem a kifújt levegőjét tarkómnál. -Nemsokára újév és így akarod megnyitni? -fogta meg óvatosan derekam.

-Nem tudom te, hogy reagálnál! -dünnyögtem orrom alatt.

-Csak azt nem értem, hogy miért hozod folyton fel a múltat? -fordított magafelé, majd a vállán heverő kabátomat rámakasztotta. -Nem mindegy? Mostmár velük vagy. Miért nem élvezed ki a helyzetet? Miért okozol mindig vitát?

-Mire akarsz kilyukadni Tom? -vájtam mélyen tekintetem övéibe, amire gyorsan felhúzódott szemöldöke.

-Arra, hogy itt nem Chris akar figyelmet, hanem te! -bökött felém, az állam pedig a földet súrolta. -Nem vetted észre? Mindig akkor csinálsz jelenetet, amikor körbe vagyunk véve emberekkel! Ez volt Argentínában is, amikor nem akartál edzeni vele. Mel, nem ilyennek ismertelek meg! -lépett hátra szomorúsággal szemében, én pedig nem tudtam felfogni, amit mondott nekem.

-Miért akkor milyennek? -pislogtam rá, csipkelődős mosollyal.

Megvakarta haját, majd elnevette magát. A mimika, amit utána vett fel, egyszerre rémített meg, s tiport a földig. Olyan komor volt az arca, hogy lyukat vájt a mellkasomba. Mintha a "megbántam ezt az egészet" mondatot akarta volna vele sugallni.
Nekem pedig sajgás nyilalt szívem mindkét pitvarába, s kamrájába.

-Hát kurvára nem ilyennek! -hajtotta le fejét, s hullámos barna haja alól kezdett el koslalni, miközben zsebre vágta kezeit. -Majd szólj, hogyha újra értelmes és normális leszel! Nehogy a végén megbánjam, hogy a barátnőm lettél! -tiporta szét lelkemet. Kihúzta magát, s sarkon fordulva elviharzott.

A cseppek végigszánkáztak vöröses orcámon, kezem remegett. Megint elvesztettem.

OLVASD EL:

Sziasztok!🦋

Ha sikerült a végére érned akkor érdekel, hogy mit gondolsz a végéről? És mit érzel azzal kapcsolatban, hogy hamarosan érkezik a 40.rész, ami az Együtt? legutolsó része? Nagyon várom a válaszaitokat, főleg a vége felé zakatolva. De azért remélem tetszett és hiányoltátok, ezt a befejezést!🤪