Együtt? ✯Why? -Miért? folyt. Tom H. FF. ✯

💫 15.rész 💫

Nem igazán tudtam felfogni, hogy mi is történt az elmúlt 5 percben. Tragédia? Szerelmi vallomás? Csak annyi maradt meg, hogy bejött egy lány, lefotózott minket, elsietett és százszázalékosan az interneten fog landolni a kép amit készített. Nem lenne tragikus ez a helyzetet, ha nem olyan fotó készült volna, ahol a lány mosdóban állok Tom Holland fivérével, csapzott hajjal -ugye a korizás megtette hatását-, s vörös arcokkal. Ki ne értené félre?

Harry nem mondott semmit, teljesen lesokkolódott. Csak állt mozdulat nélkül, s meredt előre fele. Hisz mit mondhatna? Ez lesz életünk legnagyobb beégése. Hogy egy félre csúszott incidens miatt kitör a pletyka háború, aminek sajnos részesei leszünk. És megint kinek a keze van benne, hogy Dominic egyik gyerekét megint szét zúzzák lelkileg? Szerintem mindenki tudja, hogy kinek, nem kell részletezni.

-Ne haragudj! -szóltam hirtelen feszesen a padlót nézve.

Magam is tudom, hogy hiába mondom, ezen már úgysem segíthet. Hisz megtörtént. Lebuktunk bármennyire is próbáltunk megbújni a wc fülkében. Még Tom se lelt ránk, pedig kevés esélyt láttam rá. Erre csak pár másodperc kellett, s teljesen felborult a bili.

-Hahh, semmi gond Pam! -hangja nem volt valami meggyőző. Olyan visszataszítóan csengett füleimbe. Kirázott a  hideg hangját hallván, így nem kis lelkiismeret-furdalással fordultam a személy felé.

-De igenis gond... Ha kitudtam volna nyitni azt a nyamvadt ajtót, akkor nem ragadtunk volna be és nem történt volna ez az egész meg! -néztem mélyen szemeibe, miközben próbáltam minden lehetséges módon belesűríteni bocsánat kérésemet.

Arcvonásai megenyhültek, majd mosolyra húzodott ajka. Éreztem, amint a testemben úszkáló feszültség elpárolog, s lélegzetvételem nyugodtabb tempóra vált. De valami mégis lyukat fúrt. Nem hagyta, hogy felzaklatott testem nyugovóra térjen. Az pedig az, hogy annyi idő elteltével mégis csak a hírfolyamon kötök majd ki. Pedig direkt elakartam kerülni, hogy bárki is tudjon rólam bármit, s csak továbbra is annak tudatában legyenek, hogy valaki aki Chris Hemsworth elfeledett lánya. Hónapok teltek el, mégis fájdalmas leírni. Hogy csak egy kép vagyok, akinek múltját homály fedi. Senki nem tudott rólam semmit. Mindenki elfelejtett. Mintha csak egy kellemetlen konfliktus lettem volna, akiről apró idővel megfeledkeznek. Nehéz bevallani, s bárcsak ne kellene, de az élet kegyetlen. Talán túlságosan is. Mire észbe kapnánk afelől, hogy végre valami jó is történik sebzett életünkben, szinte csak elég egy csettintés, hogy eme képet széttépjük. Aztmondják ne álljunk negatívan az éterhez. De amikor már felgyülemlik az a sok rossz, s a szürkeállományban a fogaskerek csak a körül forognak, hogy semmi pozitívitást nem nyújtanak, akkor igenis az ember egy idő után belefárad. Mint lelkileg, s mint testileg is.

-Igazából ez nem a te hibád Pam! Az, hogy az ajtó beragadt az a korcsolyapályának a tulajdonosának a hibája, amiért nem javíttatja meg. Az pedig, hogy én pont rosszkor voltam rossz helyen az a sors keze! -vonta meg vállát laza mozdulattal zsebre dugott kézzel.

Mintha csak egy rajzfilmbeli villanykörte jelent volna meg feje felett, s a csodálatos ötlet miatt ragyogott volna fel olyan mimika terült szét orcáján. Csillogtak barna íriszei, szinte tündökölt a büszkeségtől, amit maga iránt érzett.

-Na, milyen ötleted támadt már? -fontam keresztbe karomat félve a válaszától. Nem tudom Harrinek milyen ötletei lehetnek, de abból kiindulva, hogy Tom Holland testvére nem sok jóra számítottam.

-Elsőnek is menjünk ki, legalább a közös csapig, utána pedig elmondom! -felém nyújtotta tenyerét, hogy ezzel segítsen mozgásomban.

Hirtelen sóhajtottam, mégis olyan volt mintha ezzel azt jeleztem volna magamnak, hogy egy újabb gondba ütöttem orromat. Végülis úgyis azt mondják, hogy egyszer úgyis minden rendbe jön. Majd egyszer. Mikor már eltemettek. Olyan mintha sohase lenne vége. Mintha folyamatosan gyűlne a gikszer a vállunkra. Amilyen gyorsan jön, olyan lassan megy.