Szőke hercegem fehér hajjal ✔️

9. rész

Érzem, hogy egyre közelebb van hozzám. A számon érzem a kifújt levegőjét. Szemeim összeszorítva. Lassan kinyitom őket.

*

Egy szoba. Egy túlságosan is ismerős szoba. De hiszen ez az én kiskori szobám.
Este hét óra van. Kiabálást hallok a földszintről. Bizonyára apám az, aki ma szintén ittasan jött haza.
Én a sarokba bújva sírok és magamban azon imádkozom, hogy vagy éljem túl, vagy gyors és fájdalommentes halálom legyen. És hát jól megszívtam. Túléltem, de nem volt fájdalommentes.
Nyikorog a lépcső. Kivágódik a szobám ajtaja mire én zokogva próbálok eggyé válni a fallal. Nem jött össze. Apám dülöngélve jön oda hozzám és megragadva a bal karom ránt fel és dob az ágyra. Mire feleszmélek már felettem van négykézláb.
Elkezdi leszaggatni rólam a pólóm, majd miután ez megvolt, a nadrágövemmel bajlódik, mert nem tudja kicsatolni egy kézzel. A másik keze a csuklóimra fonódva tartja egy helyben őket, hogy ne tudjak szabadulni.
Miután az öv megadta magát, rekord sebességgel rántotta le rólam a nadrágot a bokszeremmel együtt. Szégyenlős vagyok, de még csak takargatni sem tudom magam abban a pillanatban, mert megmozdulni sem tudok. Lebénított a félelem. Illetve erősen szorító kezei. Megállás nélkül zokogtam és kértem, hogy engedjen el. De nem tette.
Mikor már Ádámkosztümben volt felettem, megfogta a térdeim és egészen a mellkasomig nyomta őket. Óvszer és semmi tágítás nélkül csapódott belém tövig. Elképzelhetetlen fájdalom nyilallt akkor belém.
Egy villanás után már csak azt érzékeltem, hogy a szomszéd öreg néni és egy csapat rendőr törnek be a szobába és rángassák le rólam a férfit, ki elvette azt a dolgot, amit már soha nem kapok vissza.
A lepedő tiszta vér alattam, nekem már sírni sincs erőm.
Az apámat bilincsben vezetik ki a helységből, engem pedig próbálnak eszméletemnél tartani.
Végre megkapja a büntetését. Végre megkapja azt, amit akkor kellett volna, miután megölte az anyámat.
Csak azt érzékelem, hogy rázogatnak a vállamnál fogva és mondogatják a nevem.
- Eric. Hé, Eric. - Szólal meg hangosabban valaki, de nem tudom ki.
- Eric minden oké? Baj van? Rosszul vagy? - Ért hozzá valaki az arcomhoz. De ez nem a szomszéd volt.

*

Hirtelen kipattannak a szemeim. Zack a kanapén. Én Zack ölében. Körbe nézek. Meglátom, az üvegkeretben lévő papírt ami a falra van felakasztva és sóhajtok egy nagyot. Azon a papíron van feltüntetve, hogy hivatalosan is örökbe fogadtak és White lett a vezetéknevem.
- Kezdesz megijeszteni. Kérlek Eric, mondj már valamit. - Rázott meg megint a vállamnál fogva Zack mire én gyorsan kipattantam az öléből. Hozzám ért. Az ölében ültem. Meg akart csókolni.
- Menj, el kérlek. - Mutattam az ajtó felé mire ő is felkelt a kanapéról és meg akarta fogni a kezem, de én elrántottam.
- Nem akartalak megijeszteni Eric. Kérlek, mond el mi a baj. Eric könyö... - Nem engedtem, hogy befejezze.
- NE ERIC-EZZ ITT NEKEM. HÚZZ EL. - Kiabáltam és éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp. Nem akarok előtte sírni. Nem akarok előtte gyengének tűnni.
- Mi történt az elmúlt 5 percben? Ülsz az ölemben csukott szemmel, én kérdezek valamit, nem válaszolsz, elkezdelek rázogatni, lökdösni, semmi. Elkezdesz remegni furán, veszed a levegőt és majd leesel rólam. Mondj, már valamit a Jóisten áldjon meg. Rosszul vagy, vagy mi? - Már majdnem kiabál ő is, de a hangja színtiszta kétségbeesést tükröz. Aggódna értem?
- Nem bírom, ha hozzám érnek. Nem csókolóztam még. Kísértenek az emlékek. Ezt te soha nem fogod megérteni. Kérlek, most menj el. Ha egyszer leszünk, olyan jóban majd elmondom, de most nem. Kérlek, menj, és ne kérdezz semmit. - Egyre több könnycsepp száguldozott le az arcomon majd végül lecsöppent az államról. Láttam, hogy gondolkodik. Menjen vagy maradjon. Igazat megvallva én sem tudtam most mi lenne a jó. Ha menne vagy maradna.
- Kérlek. - Mondtam ki, mint utószó és a szemébe néztem. Csak sóhajtva felhúzta a pulcsijának cipzárját és a hátára dobta táskáját.

Elindult az ajtó felé, de még mielőtt elkezdte volna felhúzni cipőit hirtelenjében visszafordult és nagy léptekkel elém sietett. Egy szempillantás alatt a karjai közé zárt, de valahogy nem érdekelt. Szorított az ölelésén mire én szaggatott mozdulatokkal, bár de a nyaka köré fontam a kezeim és jobban magamhoz húztam.

Másoktól 3 másodperc után elhúzódtam volna. Ez az ölelés lassan 10 perce tart. És nem akarom, hogy vége legyen. Az ő hatalmas lapát tenyerei között jól érzem magam. Megnyugtató.
- Tegnap mielőtt rám csaptad a telefont azt mondtad majd írsz. Nem írtál. - Suttogtam mellkasába mire ő elnevette magát és kicsit hátrébb húzódott, hogy szemeimbe tudjon nézni.
- Sajnálom. A haverok elhívtak bandázni, és hajnali 2-ig kint voltunk. Nem akartalak utána zavarni. Így is hullaként vonultam végig a sulin reggel. - Mondta, de én megráztam a fejem, hogy nincs baj. Zack megint közeledett felém mire bennem megrekedt a levegő. De ő úgy mint tegnap, csak egy óvatos puszit nyomott az orromra.
- A gyorsabb gyógyulásért. Tegnap jól bekékült már a suliban is. Most már alig látszik valami. Biztos a puszi miatt. - Suttogta még mindig közel hajolva hozzám, de én le voltam dermedve és megint elpirultam. Mi vagyok én, kislány?

Megint elindult az ajtó felé, de újból visszafordult. Már azt hittem, hogy megint idejön puszit adni, de megszólalt.
- Ja és még valamit elfelejtettem mondani. Ne ítélj külső alapján. Hiába vagyok ijesztő, hiába tudja az egész gimi, miért jöttem ide, az ne tévesszen meg. Rám bármikor, bármiben számíthatsz. - Mosolygott rám biztatóan majd miután már rajta volt lábbelije egy intés kíséretében kilépett a bejáratin, becsukva azt maga után.

Én még kicsit álldogáltam ott a ház közepén majd zokogva rogytam össze ott ahol voltam a szőnyegre. Nem. Nem azért sírok, mert szomorú vagyok, hanem azért mert boldog. Mert már van még egy személy akiért érdemes kitartanom.