Wabi-sabi

1. fejezet

A kanyargós utcákból kiérve kénytelen voltam megállni a forgalmas kereszteződésnél, hiszen a jelzőlámpa pirosra váltott. Gördeszkámat lábammal támasztva türelmetlenkedtem, miközben telefonomon csekkoltam az időt. Idegesen rágcsáltam szám szélét. Mindjárt hét, és még nem is szereztem vacsorára ráment apunak és magamnak. Sietnem kellett.

Nem igazán törődtem a szitkozódó idős nénikkel, csak deszkámra pattanva száguldottam a cél felé, ami a kis sarki közért volt. A nagy sietségben észre se vettem a kikötődött cipőfűzőmet, amit egyébként is eltakart bő melegítőnadrágom, aminek egy részét túlméretezett pulcsim fedte. Igazi otthoni fetrengős szerelésben játszottam a szobámban mikor rájöttünk, hogy elfogyott a szokásos apa-fia vacsink, anélkül pedig természetesen egyetlen este sem telhetett el. Ezt a szokást kiskorom óta sosem szegtük meg, még kivételes alkalmakkor sem.

A Nap gyér fénye még épp elég világosságot borított a városra. A Hold körvonala már halványan kirajzolódott az égbolton, ezzel kellemes tavaszi estét biztosítva az embereknek. A szél finoman kavargott és szokásához híven hajamat össze-vissza kócolta pillanatokon belül. Fiatalok nevetgéltek csapatokba verődve, vagy egy étterembe indulva egy kellemes vacsora reményében, esetleg még csak akkor végezve az iskolában vagy a munkával. Tipikus forgalmas péntek este volt Szöul egyik külvárosi részén. Még éppen nyugodt, de alig egy óra múlva már a bulizó társaságok fogják uralni az utcákat, remélhetőleg még nem részegen.

Már majdnem megérkeztem az apró, de annál jobban ismert bolt elé. Majdnem, éppen csak néhány méter hiányzott a célba éréshez, ami végül mégsem következett be, legalábbis nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem.

Valami elterelte a figyelmemet. Vagy inkább valaki. Mondhatni, valakik. A kis közért előtt található rámpa takarásában egy hatfős társaság ácsorgott. A boltból kiszűrődő fény világította meg őket, ami számomra éppen elegendő volt. Nevettek, bele-bele ittak kezükben tartott sörükbe és miután egyikük egy doboz cigit kínált körbe, mindnyájan rágyújtottak, majd azzal a lendülettel bele is szívtak és az általuk alakított kör közepébe fújták a füstöt, ezzel néhány pillanatra teljes homályt biztosítva maguk körül.

Mégsem az ilyenfajta szokványos utcai viselkedés fogott meg. Sokkal inkább a társaság egyik tagja, aki pontosan velem szemben állt, így tökéletes rálátásom nyílt irányába. Testhezálló fekete bőrnadrágot, fekete bőrdzsekit és fekete pólót viselt, így hát természetesen nem maradhatott el a szereléshez illő fekete bakancs sem. Sötét volt, tetőtől talpig. Sötét, titokzatos, talán még egy kicsit félelmetesnek is tűnhetett. Legalábbis sok ember valószínűleg ezt mondta volna róla, én azonban teljesen más véleményen voltam, amint feljebb siklott tekintetem, egyenesen az arcára.

Gyönyörű volt. Tökéletesen szimmetrikus, pisze orral és dús ajkakkal kiegészülve, amik mosoly közben igazán különleges alakot vettek fel. Hófehér fogai tökéletes sorba rendeződve álltak egymás mellett, bőre hibátlanul csillogott a félhomályban. Sötétbarna hajába lágyan kapkodott bele a szellő, ezzel néha belefújva mandula színű szemeibe a szálakat, míg ő csakis a szájából kilógó csikkre volt hajlandó koncentrálni.

Váratlanul találkozott a tekintetünk. Hatalmas, szinte fekete íriszei birtokba vették enyémeket. Sötét volt egy kívülálló számára, ahogy az egész lénye. Én mégsem azt láttam benne. Abban a tizedmásodpercben, mikor rám nézett millió érzelmet voltam képes kiolvasni belőle. Fájdalmat. Dühöt. Szenvedést. Magányt. Ezek azonban amilyen hamar jöttek, olyan hamar el is tűntek. Felszívódtak, mintha soha nem is léteztek volna, helyüket pedig átvette az üresség. A színtiszta üresség, ami abban a helyzetben még számomra is fájdalmas volt.