Wabi-sabi

11. fejezet

Yoongival az oldalamon léptem ki az iskola kapuján. Borzasztó fáradtak voltunk így nyolc tanóra után, én pedig már (vele ellentétben) nagyon vártam a nemsokára kezdődő edzésemet, hogy kicsit kikapcsolódhassak.

Az égbolt halvány, kissé szürkés hangulatot öntött a városra, és legnagyobb bánatomra a szél is kifejezetten erősen fújt. Gyűlöltem. Gyűlöltem a szelet. Olyan rideg és kellemetlen volt, amivel semmilyen más természeti jelenség nem tudott versenybe szállni.

Szótlanul baktattunk a buszmegálló felé. Kimerültek voltunk, így igazából nem is volt kedvünk beszélgetni senkivel sem, úgyhogy csak a földet bámulva haladtunk előre, közvetlenül az iskola parkolója mellett. Én teljesen a gondolataimba merültem, és igazából nem is tűnt fel, hogy Yoongi megtorpant.

- Mondd, hogy rosszul látok! - közölte hirtelen legjobb barátom, ezzel kizökkentve engem elmélkedésemből. Visszafordultam felé, majd abba az irányba néztem, amerre ő is, szinte habzó szájjal. A hirtelen rám törő ezernyi pozitív és negatív érzelmek közül nem tudnám megmondani, hogy melyik volt a legerősebb. Az biztos, hogy állam szinte a földig zuhant a néhány méterrel tőlünk autójának támaszkodó fiútól.

- Jeon! - mosolyodott el halványan engem nézve, majd felháborítóan lenéző tekintettel mérte végig Yoongit. - Jeon barátja - mosolyodott el, de ezúttal gúnyosan. Yoongi állkapcsát idegesen összeszorítva nézett vele farkasszemet, kezeit görcsösen ökölben tartva. Amint ezt Taehyung is észrevette, gunyoros, halk nevetés hagyta el ajkait. - Nem kell rögtön dühbe gurulni, nyugi. Nem azért jöttem, hogy bajba keverjem a lapos kis seggedet.

Le kellett fogjam Yoongit. Pillanatokon múlott, és gondolkodás nélkül nekiugrott volna Taehyungnak, ami ezúttal talán meg jogos is lett volna. Messzire ment ezzel a beszólásával, amit nem is vagyok képes megérteni, miért kellett szándékosan hergelni egymást. Egyáltalán, miért nem képesek elviselni egymás jelenlétét, hacsak életükben egyszer találkoztak? Mit ártottak egymásnak, amiért ilyen ellenszenvesek?

- Taehyung, mit keresel itt? - kérdeztem tőle Yoongival dulakodva, aki csak azért sem volt hajlandó annyiban hagyni a dolgot és feltétlen pépesre akarta verni az előttünk álló fiút.

- Téged. Bár reméltem egyedül élvezhetem a társaságod - fintorodott el a lökdösődésünket halál nyugalommal az arcán nézve végig annak ellenére, hogy tudta, ő okozta az egészet.

- Csak nem...? - akartam kérdezni, miután Yoongit végre lenyugtattam, hogy az ajánlatom miatt jött-e, de a szavamba vágott.

- De - határozottan bólintott, de úgy nézett ki, mint aki egy kicsit zavarban érzi magát. Kerülte a tekintetem, ami egyébként nem volt szokása. Zavartan megvakarta tarkóját és fejét elfordította, majd vissza. - Átgondoltam és sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de szeretném a segítségedet kérni.

- Miről beszél, Kook? - mondta halkan Yoongi, mire azonnal leállítottam. Nem volt kedvem ahhoz, hogy kioktasson csak mert valaki nem szimpatikus neki, aki nekem igen és mert szimplán nem tudja átérezni a helyzetem.

- És... most akarod kezdeni? - néztem rá kérdőn, mert hogy őszinte legyek nagyon nem a legjobb időpontot sikerült kiválasztania. Arca azonnal elkomorult a kérdésem hallatán.

- Nem érsz rá? Sajnálom, ha zavartalak, máskor is jó - szabadkozott azonnal, amit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Mióta szabadkozik ő, Kim Taehyung? És hova tűnt az a határozott és érzelemmentes énje, amilyennek eddig mindig mutatta magát a közelemben?

- Nem, dehogyis, nem erről van szó - vágtam rá, amilyen gyorsan csak tudtam. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogyha akkor elengedem, többet nem fog keresni, ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Elmosolyodtam. - Tökéletes a mai nap.