Wabi-sabi

32. fejezet

Összehúztam magamon kabátomat, amint kiléptem a csípős hidegbe. A szél vadul kócolta hajamat mindenfelé, engem is lassítva erejével. Mihamarabb haza akartam érni. Haza, mert reméltem, hogy Taehyung ezúttal nem felejtette el a megbeszélt randinkat és nálunk vár rám, készenlétben.

Már jócskán benne voltunk a télben. Rég mínuszok uralkodtak odakint, néhol már havazott is, sajnos azonban Szöul kimaradt ebből. Itt a szelek szárnyán szinte haza is repülhettem volna minden áldott nap. Hóesés helyett ez jutott nekünk, fővárosiaknak.

Amilyen gyorsan csak tudtam bepattantam a kocsimba, és tapostam is a gázba. Mióta megszereztem a jogsimat, imádok eljárni otthonról, imádok vezetni. Ezen sokszor össze is kapunk Taevel, hiszen nem hajlandó átengedni nekem a sofőr szerepét, még különleges alkalmakkor sem.

Éleset fékezve parkoltam le házunk előtt és szinte futva tettem meg azt a néhány métert a bejárati ajtónkig.

- Halihó! - kiáltottam el magam, hiszen a konyhából fény szűrődött ki.

- Helló! - hallottam apa kiáltását, majd ki is dugta mosolygó fejét az ajtón. - Főzök vacsit... ezúttal nem rament. Úgy döntöttem, ideje egy kis változásnak - vakarta meg idegesen a homlokát, de én nem is igazán figyeltem rá, csak ledobtam cipőimet. Észre is vette a nagy sietségemet, és sóhajtva jelentette ki. - Taehyung nincs itt, ha miatta rohansz.

- Tessék? - álltam meg a vetkőzésben. - Nem ért még ide? - apa megcsóválta a fejét. Sóhajtottam egyet. - Jó, akkor fölhívom, hogy mikor jön - ezzel magamra hagytam szegény apát, akit így visszagondolva eléggé sajnálok az elmúlt néhány hónap történései miatt.

Tae könyve majdnem kész van. Már az utolsó simításokat végzi rajta, sőt, talált is egy kiadót, akik élnek-halnak az egész történetért. Nem kell már sok idő, és a boltok polcaira kerül ez a különleges, társadalomkritikus, filozofikus történet, ami... ami igazából a mi szerelmi történetünkön alapszik. Valójában, az elején boldoggá tett, hogy én ihlettem meg ehhez az egészhez, de mostmár nem repesek az örömtől. Nem tetszik, hogy ennyire kiteregeti a szennyest az életünkről, de mit tehetnék? Mostanában meg se hallgat. A kommunikáció közöttünk lassan megegyezik két haléval.

A kapcsolatunk elején minden zökkenőmentesen ment. Mindketten a felhők fölött jártunk három méterrel, de ez sajnos nem tartott sokáig. Taehyung olyan szinten bújt bele az írásba, hogy ez a kapcsolatunk rovására ment. Semmi máson nem járt az esze, csakis naphosszat a saját világába ragadt, ahonnan még én sem voltam képes elszakítani. Semmivel sem törődött, csakis a könyvével. Szerintem, észre sem vette, ezzel hogyan is lökött magától távolabb minden egyes nappal. Minden egyes nappal, mikor megbántott.

Sokszor felejtette el a megbeszélt találkozókat, vagy éppenséggel fontos eseményeket, például a szülinapomat. Rosszul esett a viselkedése. Kegyetlenül fájt, ahogy bánt velem, mégha ő ezt nem is vette észre. Olyan érzésem volt, mintha én itt lennék, hogy egyedül legyek egy kapcsolatban, amit egymagam próbálok életben tartani. Persze, kivéve, ha szexelni akar, mert akkor egy csettintésére ugrok, mert legalább akkor velem foglalkozik. Mégis miért változott meg ennyire minden? Miért nem maradhattunk meg olyannak, mint az elején voltunk?

Idegesen tárcsáztam Tae számát az ágyamra ledőlve. Csak sokadik kicsöngésre vette fel.

- Igen? - szólt bele, és már akkor hallottam a hangján, hogy rohadtul bele van merülve az írásba, és csak zavarom, mint mostanában mindig. És persze, hogy totál elfelejtette a ma estére megbeszélt találkozónkat!

- Hol vagy? - vontam azonnal kérdőre, bármiféle köszönés nélkül.

- Itthon, dolgozok - motyogta, de közben hallottam gépe billentyűzetének kattogását.

- Megkérdezhetem, hogy mégis miért? A ma estét együtt kéne töltenünk! - mondtam dühösen.

- Mi? Milyen nap van ma? - váltott át hirtelen ijedt hangsúlyra.

- Péntek, Tae, péntek - hunytam le a szemem, majd beharaptam ajkaim, hogy visszafogjam kibuggyanni készülő könnyeim. - Azt beszéltük, végre elmegyünk valahova kettesben, mert már rohadt rég nem jön össze, hiszen te mindig elfelejted!

- Én elképesztően sajnálom, tényleg, azonnal indulok! - mondta határozottan, és hallottam is ahogy fölpattan az asztalától és nekilát a készülődésnek. Nekem azonban akkor telt be a pohár. Ott volt elegem belőle.

- Tudod mit? Ne gyere - vontam vállat, hiába nem láthatta. - Ez már zsinórban a harmadik, Taehyung, hogy megfeledkezel rólam, úgyhogy most szeretném egy kicsit magamban megemészteni a dolgokat. Kell egy kis... távolság - hunytam le a szemem, bármennyire is nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. Hazudtam. Hazudtam, mert semmi másra nem vágytam, csak hogy itt legyen mellettem és átöleljen, hogy érezzem bódító illatát és biztonságot nyújtó karjait.

- Jungkook, jóvá teszem, ígérem, de kérlek, könyörögve kérlek, hogy ne haragudj rám! - hangja fájdalmas volt, de nem felejtettem el, nekem milyen fájdalmas ez az egész.

- Nem haragszok, Tae! Itt sokkal többről van szó, de most gondolkodnom kell! - és ezzel ráraktam a telefont, mielőtt még bármit is mondhatott volna. Tenyerembe temettem arcomat. Nem akartam elhinni, hogy ez komolyan megtörténik velünk.

Már elegem volt. Ott végleg éreztem, hogy nem bírom így tovább. Nem vagyok már így boldog, csupán fáradok, napról napra egyre jobban, és a végén nem akartam a teljes kimerülés szintjére jutni. Nem akartam csupán azért, mert annyira belebolondult a művészetébe, hogy képtelen bármi mással foglalkozni, vagy csak szimplán a törődés leapróbb jeleit mutatni. Már idejét sem tudom, mikor beszélgettünk. Úgy igazán. Azt se tudja mi van velem. Akárhányszor meg akartam osztani vele valamit, akár jót, akár rosszat, csak érdektelen hümmögést kaptam válaszul, hiszen képtelen elszakadni a laptopjától. Borzasztóan bántott ez az egész szituáció.

Az elmúlt hónapokban rengeteg felkérést kaptam. Igen, felkéréseket, különböző portré készítésekről, tájképek, esetleg állatok rajzolásával kapcsolatban, sőt, van művem, ami újságokba is bekerült. Kezdtem ismertté válni a szakmában, és egyre többen kerestek meg, egyre többen hallották a nevemet.

Persze, mindenki örült a sikeremnek. Mindenki, kivéve Taehyung. Ő meg sem hallotta, mikor meséltem neki, nem is érdekelte. Hiszen, az én sikerem az övéhez képest, nem is olyan nagy szám. Nemsokára megjelenik egy könyve, ez mindent felülmúlik. Az én ócska rajzaim semmik ehhez képest.

Nem bírtam tovább. Fölkeltem az ágyamból, kirohantam a házból, és nem törődve apa "Hova mész?" kiáltásával bepattantam a kocsimba és elhajtottam. Meg sem álltam unokatesómék házáig.

Szükségem volt rá. Szükségem volt valakire, aki tanácsot ad és eligazít, mert nem ment egyedül. Féltem, hogy elszúrom, de ettől függetlenül tudtam, hogy a kapcsolatunk így nem maradhat.

Csöngettem. Idegesen toporogtam az ajtó előtt. Nem telt bele egy percbe, és máris Jin állt előttem teljes valójában, meglepett tekintettel méregetve nyúzott arcomat.

- Kérlek segíts, hyung! Nem tudom, mitévő legyek! - és ezzel félre is állt az ajtóból, beinvitálva engem.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Ekkor jöttem rá. Ekkor jöttem rá, milyen is az élet valójában, és hogy tényleg nem minden olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Mert igenis küzdeni kell a végsőkig. Persze, az egyik legnagyobb kincs, ha képes vagy felmérni, mi az, amiért nem érdemes már többé harcolni.