Wabi-sabi

21. fejezet

Taehyung éppen a boxzsákját ütötte teljes beleéléssel, én pedig őt figyeltem. Láttam rajta, hogy eléggé ideges, ezért javasoltam, hogy aznapra inkább hagyjuk a taekwandót és csak püfölje azt a nyamvadt zsákot. Nem ez volt az első ilyen alkalom, és már kitapasztaltam, hogy tökéletesen működik nála. Csak le kell vezesse a feszültséget és minden rendben.

Megállás nélkül ütött, minden alkalommal hatalmas erővel, már legalább fél órája. Valami nagyon kikészíthette. Az izzadság már nem csak homlokán és arcán folyt le, hanem egész pólóját és haját is eláztatta. Szóltam neki, hogy mostmár tartson egy kis pihenőt. Bólintott egyet, majd elheveredett a fűben és szinte egy levegővétellel lehúzott egy egész üvegnyi vizet. Leültem vele szemben, majd néhány pihentető perc elteltével megszólaltam.

- Elolvastad a könyvet? - néztem rá, mire ő is ülő helyzetbe tornázta magát és halvány mosollyal az arcán kereste íriszeimet. Egy kicsit még mindig kapkodta a levegőt, arcáról pedig folyamatosan törölgette az izzadságot.

- Többször is - közölte arcomat fürkészve, én pedig meglepetten elmosolyodtam. Nem számítottam erre a válaszra. Vajon őt is annyira megérintette unokatesóm művészete, mint engem? Ezek szerint, nem ismertem őt félre? - Mióta nekikezdtem, csakis az jár a fejemben.

- Én meg sem tudom számolni, hányszor rágtam át magam rajta - lett egyre szélesebb a mosolyom, miközben tekintetünk összekapcsolódott, és képtelenné váltunk a szemkontaktus megszakítására.

- Minden alkalommal felfedezel benne valami újat - folytatta a gondolatomat, mire újból megcsapott a kellemes meglepetés érzése. Tényleg ennyire össze lennénk hangolódva?

- Így van. Minden alkalommal - bólintottam elveszve szinte fekete szemeiben. Percekig tartott, míg képes voltam a varázsa alól kikeveredni, és akkor is csak azért, mert megszakította a szemezésünket.

- Honnan van neked ez a könyv, Jeon? - kérdezte. Pár másodpercig alsó ajkamat harapdálva tűnődtem, vajon elmondjam-e neki. Végül, úgy döntöttem, őszinte leszek vele. Egyre biztosabbá váltam abban, hogy nem ismertem félre. Vele kapcsolatban nem hátrány volt a naivságom, hanem pont, hogy előnnyé kovácsolódott.

- Az unokatesómé. Éveket dolgozott rajta, és én lehettem a szerencsés első példány tulajdonosa - hatalmas meglepettség ült ki arcára.

- Amit nekem adtál, az az első példány? - kérdezte, mire bólintottam. Megcsóválta a fejét. - És te nekem adtad, holott semmi közöm sincsen a családodhoz?

- Én bízok benned - vontam vállat, mintha nem is lenne hatalmas jelentősége az imént elhangzott mondatnak.

- Nem tudsz rólam semmit sem, Jeon - komorodott el arca pillanatok alatt. - Nem ismersz, mert semmit sem árulok el. Ezt te is tudod, ezért nem kérdezel.

- Azért nem kérdezek, mert nem akarok számodra fájdalmas dologba futni a múltadból. Tudom, hogy nem kevés ilyen van - helyesbítettem. A levegőben szinte tapintani lehetett, ahogy fokozatosan fordult komolyra a beszélgetés. Egy darabig nem szólalt meg. Mintha alaposan meg akarta volna fontolni a következő lépését.

- Kérdezz! Amit csak akarsz - mondta hirtelen, megtörve ezzel a kínos némaságot, én pedig óriásira kerekedett szemekkel néztem rá. Halkan elnevette magát döbbenetemet látva. - Kérdezz, bármit, ami érdekel. Ígérem, hogy válaszolok. Persze, csak limitált mennyiségben - tette még hozzá, mire mindketten elnevettük magukat. Hirtelen azt sem tudtam, mivel kezdjem, hiszen annyi mindent akartam róla megtudni. Végül, egy kérdést okosan tettem föl, ezzel több dologra is választ kapva.

- Miért a nagymamáddal élsz?

- A szüleim amerikában vannak. Nem volt idejük a gyereknevelésre, így mi Taeyeonnal nagyihoz lettünk passzolva. Amióta az eszemet tudom, ő nevel minket. Több, mint tíz éve, hogy anyáék nem jöttek haza - adott számomra kielégítő választ. Szinte fájt látni arcán a keserű mosolyt, miközben mesélt. Hiába mesélt már egy két dolgot a szüleiről, ilyen részletességgel nem ismertem a történetet. Ez is egy fájdalmas pont volt.

- Sajnálom. Őszintén sajnálom, és megtudom érteni, milyen anya nélkül felnőni - kérdő pillantást kaptam, mire elmeséltem neki az egész történetem Dadussal, anyával és apával. Látszott rajta, hogy nem számított ilyesmire tőlem.

- Még a végén kiderül, hogy rokonlelkek vagyunk - vigyorodott el szélesen, ezzel engem is mosolyra késztetve.

- Ez számomra már rég kiderült, Taehyung - mondtam mélyen a szemébe nézve, mire ő elkapta a pillantását. Nem szólalt meg, így egy sóhajtás kíséretében én tettem. Hiába ő ajánlotta föl, hogy kérdezzek, féltem, hogy olyan vizekre evezek, amivel megbántom. - Tudod, könnyű beleesni az emlékeink csapdájába.

- Emlékek - hallatott egy keserű nevetést. - Úgy vágnak, mint egy kés. Nem tudok tőlük szabadulni.

- Nem is kell. Nem szabadulni kell tőlük, hanem megtanulni velük együtt élni. Az pedig csak úgy fog menni, ha elfogadod őket - osztottam meg vele a tapasztalatimat. Szívem a torkomban dobogott az izgalomtól és a félelemtől. Mi van, ha kinevet? Mi van, ha azt gondolja, bolond vagyok? Elgondolkodva nézett szemeimbe.

- És azt mégis hogyan csináljam, Jeon? - kérdezte kétségbeesetten. Féltettem. Aggódtam érte. Segíteni akartam neki, én akartam az a személy lenni, akire bármikor számíthat és mindig megmutatja neki a helyes utat. Valami olyasmi, mint nekem Jin, vagy Namjoon. Az már más kérdés, hogy a Taehyung iránt táplált érzéseim teljesen másmilyenek. Úgy éreztem, itt az ideje rávezetni arra az ösvényre, amire szüksége lehet.

- Nekem a művészet segített - mindketten elmosolyodtunk. - Mikor a legmélyebb ponton voltam, csak elkezdtem rajzolni, vagy festeni. Volt, hogy napokig ültem egy rajzlap fölött. Nem voltam hajlandó semmi mást csinálni, minden családtagom aggódott értem és pszichológushoz akartak emiatt cipelni, mígnem Jin, az unokatesóm meg nem értette velük, hogy ez a legjobb dolog, amit csinálhatok. És igaza volt. Ha nem találom meg akkoriban a saját művészetemet, nem biztos, hogy itt lennék most - húztam keserű mosolyra ajkaimat. Egy darabig elgondolkodva nézett engem. Meg kellett eméssze a dolgokat.

- Gondolod, hogy nem késő még nekem, hogy megtaláljam az enyémet? - tette föl végül a várva várt kérdést, mire elöntött a megkönnyebbülés. Rávezettem a megoldásra.

- Nincs olyan, hogy túl késő, Taehyung. A művészetben nincs - mondtam félmosolyra húzva számat.

- És... - itt megakadt és kissé félve nézett rám, majd bíztató tekintetemet látva folytatta -, mégis hogy tudok rájönni, melyikben tudom igazán kifejezni önmagam? - szinte suttogva kérdezte. Félt. Félt, mert megnyílt, valóban, teljes egészében megnyílt nekem. Nyitott könyv volt számomra abban a pillanatban, a szemei, azok a gyönyörű szemei mindent tükröztek, amit tudnom kellett. Erősen gyanítom, még senkivel sem volt ennyire őszinte és érzelmes pillanata, mikor nem csak egy idegösszeomlás miatt, hanem szánt szándékkal válik nyitottá.

- Nem arra születtél, hogy csöndben püföld a boxzsákodat, hanem arra, hogy az egész világot porig alázd a dühöddel! - közöltem vele, mire elképedve nézett rám. - Ezt jól jegyezd meg, Taehyung! Hallasd a hangod! Ne félj azt tenni, ami lángba borítja a lelked!

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Igazából, nem tudom honnan tudtam már akkor, hogy mit kell neki tennie. Egyszerűen csak egy megérzés volt, ami szintén helyesnek bizonyult. Egy sugallat, ami végleg megváltoztatta az ő életét, az én életemet, és a kettőnk kapcsolatát is.