Wabi-sabi

40. fejezet

A Művészet Művészetével a kezemben aludtam el. Hátamon fekve, a könyv a mellkasomon pihen kinyitva, valahol az utolsó oldalak egyikén. Olvasólámpám fölkapcsolva egyenest a szemembe világít, de akkor még ez sem zavarhatta meg a mély álmomat.

Valamikor kora délután fele járhatott, mikor elnyomott az álom. Teljesen elvesztettem az időérzékem, főleg, mikor másnap reggel nyitottam ki a szemeimet és realizáltam, hogy több, mint tizenhat órát aludtam. Hiába számoltam át többször, el kellett fogadnom, hogy ez valóban így történt. Úgy érzem, az elmúlt hónapok fáradozásait a szervezetem egyben akarta kárpótolni.

Persze, ehhez az is hozzátartozik, hogy Jin könyvének elolvasása után valamiféle lelki béke telepedett rám. Úgy éreztem, van remény, elfogadtam, ha vége, ahogy az áldozatokat is, amit a való életben hozni kell. Az, hogy éppenséggel mit áldozol fel, az csakis rajtad múlik.

Ez a mű megtanított engem, hogy milyen is a való élet. Hogy van, aki mindig melletted áll, van hogy elveszted az eszed, van, hogy elbuksz és van, hogy kimerülsz. De nincsen vég. Nincsen olyan, hogy "feladtam". Nincs olyan, hogy nem teljesülhet az álmod. Mert van remény. Ahol van remény és akaraterő, ott minden lehetséges.

Persze, ez a dolog oda-vissza működik. Van, hogy két személy reménye és akaratereje kell valamihez, és ha csak az egyik hiányzik, bukott ügy az egész. Valahol, a mi kapcsolatunk is ilyen Taehyunggal. Én akarom, én reménykedek, ő pedig nem tesz semmit. Ez persze nem az ő hibája, ő milliószor figyelmeztetett, hogy bánkódni fogok a végén. Én vagyok az, aki szokás szerint túlságosan makacs, és nem hallgat senkire és semmire a környezetében.

Arra is rájöttem, hogy igenis van az a helyzet, amikor önzőnek kell lenned. Nem szabad mindig mások érdekeit nézni, mert egy idő után te szinte el fogsz tűnni a föld színéről a szemében. Hozzászokik. Természetes lesz neki. És ez még mindig nem az ő hibája. Ilyen az ember. Önző, és szeretetéhes. Ha megkapja, nem kérdőjelezi meg, de nem is tesz azért, hogy ne veszítse el.

Mégis, nem szabad csak úgy elengedni valamit, ami fontos. Ami volt, hogy a mindent jelentette. Ami volt, hogy a világ legboldogabb emberévé tett. Kell adni még egy utolsó esélyt. Egy esélyt magadnak, és neki. Mert mindketten hibásak vagytok.

Éppen ezért jutottam arra, hogy teszek még egy utolsó próbát és beszélek Taehyunggal. Mindketten megérdemeljük. Megérdemeljük, hogy ne így legyen vége. Ne így váljunk el egymástól.

Izgultam. Rettentően izgultam, mert meghoztam magamban egy döntést. Minden Taen múlt. A reakcióján. Azon, amiket mondani fog.

Úgy döntöttem nem autóval megyek. Elővettem a gördeszkámat, csak a régi szép idők kedvéért. Azzal indultam útnak Taehyungék háza felé.

A nyári meleg ellenére kellemesen fújt a szél, így egész elviselhető volt az időjárás. Nem lett belőlem grillcsirke, mire megérkeztem.

Gondolkodás nélkül csöngettem. Nem akartam eltervezni, mit mondok majd. Nem akartam végiggondolni, Tae mit fog reagálni. Úgy sem jön be soha. Ezúttal spontán akartam lenni. Azt szerettem volna, ha a sors dönti el, mi legyen velünk. Mi legyen a jövőnkkel. Hogy mi legyen a sorsunk.

Fél percbe sem telt, és Tae ajtót nyitott. Nem tűnt meglepettnek, de azért úgy véltem, nem számított rám ilyen hamar. Magából indul ki. Neki eszébe sem jutott eljönni hozzám és bocsánatot kérni. Makacs. Még nálam is jobban.

- Szia, Jungkook - köszöntött egy zavart köhintés kíséretében, majd el is állt az ajtóból, hogy én is be tudjak menni.

- Szia - köszöntöttem én is egy halvány mosollyal az arcomon, majd beléptem a házba. Még lehetett érezni a finom ebéd illatát, amit valószínűleg a nagymamája készített. Én is imádtam a főztjét, akkor mégis felfordult a gyomrom bármilyen étel gondolatára is.

- Ha beszélni jöttél... szerintem menjünk fel a szobámba - teljesen zavarban volt, miközben beszélt. Én beleegyezésül bólintottam, majd követtem őt, egyenesen be az emlegetett helyiségbe, aminek Taehyung tanácstalanul állt meg a közepén. Nem tudta eldönteni, hogy hogyan kéne viszonyulnia hozzám, hogy le kéne-e ülnie, vagy mit kéne mondania. Nem lepett meg ezzel. Számítottam rá, ennyire már bőven kiismertem az elmúlt hónapok alatt.

- Én... sajnálom, Jungkook - lehajtott fejjel mondta mindezt. Azt kell mondjam, meglepett, hogy bocsánatot kért. - Nem akartam így beszélni veled, én csak... - sóhajtott egyet. - Féltem, félek, hogy elveszítelek, ami teljesen jogos lenne.

- Nem tudom, mit mondjak erre, Tae - kínosan elnevettem magam. Nem szabadott meginognom emiatt. - Itt ennél sokkal többről van szó. Nem az a baj, ahogyan beszéltél velem. Érted egyáltalán, hogy mi a probléma a kapcsolatunkkal?

- Én... értem is meg nem is. Nem tudtam, hogy ekkora teher számodra az, hogy a könyvemen dolgozok, az álmomat élem - kissé gúnyosan hangzott, mégha nem is volt szándékos. Akkor jöttem rá, hogy sosem fogja igazán megérteni. Így, hogy szemtől szembe állunk biztosan nem. Talán, majd egyszer, évek múlva megérti. Megérti, hogy min mentem keresztül.

- Tudod, Taehyung, az hogy álmodat éled, nem kell mások számára teher legyen. Teheted ezt úgyis, hogy azzal a körülötted élőknek ne okozz kárt és fájdalmat - mindössze ennyit válaszoltan. Azt hittem, ezek után megint robban. Hogy megint kiabálni fog, de nem így történt. Vett egy mély levegőt és nyugodt maradt.

- Nélküled nem jutottam volna idáig - végre a szemembe nézett. Hogy abban mit látott? Valószínűleg már akkor is észrevehette a vég apró jeleit. Nem tudhatom pontosan.

- Tudom - válaszoltam.

- Elmész? - kérdezte.

- Nem tudom még - válaszoltam. - Tőled függ.

- Akkor menj - meglepetten pillantottam rá. Nem is realizáltam, hogy mikor léptünk közelebb egymáshoz. Egyáltalán én tettem, vagy ő? Netán mindketten? - Én nem tudlak boldoggá tenni, Jungkook.

- Azt ne te döntsd el, kérlek! - mondtam, mire már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy könnyedén megcsókolhattam volna. Vagy ő engem.

- Nem akarom, hogy miattam egy ilyen lehetőséget feláldozz. Nem érdemlem meg. Már így is épp eleget kaptam tőled. Úgyhogy, Jungkook - itt két keze közé fogta arcomat, majd homlokát enyémnek döntötte. - Ha kell, ellöklek magamtól, de nem fogom hagyni, hogy ne teljesüljenek az álmaid. Te valóra váltottad az enyémet, úgyhogy most rajtam a sor. Én kell valóra váltsam a tiédet - legördült az első könnycsepp az arcomon. Nem tudtam mit tenni. Taehyung egy utolsó, hosszú csókot nyomott a homlokomra. Hiába kapaszkodtam belé, ő finoman, de határozottan eltolt magától. - Itt az ideje, hogy megváltsuk a világot, Jeon Jungkook. Együtt, de külön utakon.
▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪
Nem értette, de ez akkor nem is volt baj. Majd annak is eljön az ideje. Egyszer, évek múlva rá fog jönni. Ahogy én is. Én is tudni fogom, hogy helyesen cselekedtem-e. Jól tettem, hogy hallgattam a szívemre? Ezt mindenki máshogy gondolja, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy nem csináltam volna másképp. Mert én épp annyit kaptam tőle, mint ő tőlem.

Sziasztok! El sem hiszem, hogy elérkezett ez a pillanat, pedig de. Ez volt az utolsó fejezete a Wabi-sabinak, ezzel Jungkook és Taehyung története lezárul, bár még egy epilógus azért hátra van. Nem is ragozom itt tovább a szót, hiszen az Írói Utószóban majd mindent kifejtek, és néhány érdekességet is megosztok veletek a történettel kapcsolatban.

Továbbra is nagyon szívesen fogadom a véleményeket, esetleg kritikákat, akár bizonyos részekre, akár az egész történetre kivetülve.

Ami még számomra, mint írónak egy kis bizonytalanságot okoz, hogy sikerült-e valósághűen ábrázolni a lelki megrázkódtatásokat, vagy hogy ki, mit, miért csinált. Nyugodtan írjátok meg nekem őszintén, és ha van, amit nem értetek igyekszek megválaszolni az Írói Utószóban.

Remélem nem okoz nektek csalódást a végkifejlet, bár szerintem már egy ideje érezni lehetett, hogy nem a happy end irányába tart a történet.

Egy szó, mint száz, köszönöm, ha eddig velem tartottatok, tényleg sok-sok boldog percet okoztak a kedves kommentjeitek és a szavazataitok, és remélem ugyanígy nekem is sikerült nektek örömet okozni ezzel a történettel.