Wabi-sabi

30. fejezet

A szokásos délutáni kávénkat fogyasztottuk Jinnel, a megszokott kis kávézónkban. Néhány nap telt el a közös ebéd óta, és végre sikerült egy kis időt szakítania rám, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Hiába látszott rajta, hogy kedveli Taehyungot, szerettem volna a szájából hallani, pontosan mit gondol róla. Az ő véleménye volt számomra a legfontosabb, éppen ezért, az ő tanácsait mindig alaposan átgondoltam, nem pedig csak elengedtem a fülem mellett, ahogy egyébként a makacsságom miatt mindennel teszem.

- Szóval, Jungkookiem, gondolom Taeről szeretnél beszélni - vigyorgott rám unokatesóm belekortyolva az italába. Bólintottam, mire azonnal bele is kezdett. - Szerintem a véleményem nyilvánvaló - vont vállat. - Nagyon szimpatikus srác, valóban olyan, amilyennek leírtad, úgyhogy kellemeset csalódtam. Nagyon értelmes fiú, ebből a szempontból tökéletesen illik hozzád. Hogy egyébként én mennyire tudlak titeket együtt elképzelni, az már más kérdés, és nem is lényeges.

- Tessék? - ráncoltam a szemöldököm, mert nem igazán értettem az utóbbi mondatát. Azt hiszi, nem passzolunk egymáshoz? - Ezt hogy érted?

- Úgy, Jungkookie, hogy látszólag nem illetek egymáshoz. Ez persze nem azt jelenti hogy ez így is van, mert nem ismerjük Taehyungot, és ha te boldog vagy vele, akkor áldásom rátok - tette fel védekezőül mindkét kezét. - Csak ha rátok néz az ember lát egy fiút, aki szenved tetőtől talpig feketében, mogorva pillantással ajándékozva meg mindenkit, és egy másik fiút, aki életvidám, mosolygós és boldog. Csupán ezért furcsa egy kicsit, de talán épp ez az, ami miatt olyan jól megvagytok, és a jövőben is meglesztek.

- Boldoggá tesz, hyung! - jelentettem ki magabiztosan. - Engem nem érdekel senkinek sem a véleménye, persze a tiéd pont igen, de egyébként magasról leszarom, mit gondolnak mások. Ez az én életem, ha én vele akarok lenni, vele is leszek. Nem azon múlik a kapcsolatunk, hogy hogyan nézünk ki egymás mellett - fújtattam idegesen, mire hyungom azonnal nyugtatni kezdett.

- Persze, ez rendben van, nem is azért mondtam, félreértettél. Csupán a véleményemet osztottam meg veled, nem kell így felkapni a vizet - látszott rajta a meglepettség. Mit is mondtam az előbb, hogy Jin mondandóját mindig alaposan átgondolom és általában elfogadom? Nos, ez valóban így szokott lenni, csak ebben a helyzetben váratlanul ért a nagativitás. Ettől függetlenül, én magam sem értem, mitől akadtam ki ennyire.

- Tudom, hogy nem úgy értetted, sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém - nevettem el magam kínosan.

- Nem érdekes - legyintett halvány mosollyal, majd egyik pillanatról a másikra csillantak fel a szemei. - Azóta beszélt neked a dolgairól? - kíváncsiskodott, mire bólintottam. Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, mikor egyik délután magától állt neki mesélni a családjáról, a múltjáról, meg hogy hogyan keveredett ebbe a társaságba. Pont olyan borzalmas történet volt, pont olyan fájdalmasan mesélte, hogy meg tudtam érteni, hogyan jutott ide. Hogyan jutott a Vernon félék közelébe.

- Azóta rengeteg dolgot mesélt a múltjáról, amire nem büszke, és rengeteg borzalmas dolgot, ami történt vele.

- Megtudtad, miért él a nagymamájával? - kérdezősködött tovább. Pontosan úgy nézett ki a kávéját szürcsölgetve, mintha éppen a legújabb dorama következő részét nézné a tévében. Felnevettem.

- A szülei Amerikában élnek, lepasszolták még csecsemőkorában a nagyihoz mindkét gyereküket. Valami nagy vállalatot vezetnek, és az volt a tervük, hogy majd a gyerekeik átveszik tőlük, csakhogy Tae nem akarja. Emiatt nem is beszél a szüleivel egyáltalán, és a húgával is ezért romlott meg a kapcsolata. Taeyeon repes az örömtől, hogy tálcán nyújtják neki a jövőjét - sóhajtottam, nagyjából felvázolva a családi helyzetét. Nagyon mélyen érinti őt a szüleivel való kapcsolata. Alig bírta ki sírás nélkül, mikor elmesélte az egész történetet.

- Húha - húzta el a száját Jin. - Ez übereli a te családi helyzetedet is - próbálta viccesre venni a figurát, de nem sikerült neki.

- Nekem itt vagytok ti, neki senkije sincs - mondtam őszintén. - Az én helyzetem mérföldekkel jobb.

- Talán igazad van - sóhajtotta. Kicsit mindketten a gondolatainkba merültünk, majd végül unokatesóm törte meg a közénk beült csendet. - És még miket mesélt? Nem akarok én az életében vájkálni, csak tényleg kíváncsi vagyok, mindazok után, hogy annyit beszéltél róla meg a zárkózottságáról.

- Mesélt még az első szerelméről - kavargattam meg a kávémat zavartan, mert elég kellemetlenül érintett a dolog. Ahogy Taehyungot is. - Az a lány összetört benne valamit. Ő indította el a mókuskereket, amiből aztán képtelen volt kimászni, egészen mostanáig. Ő tényleg szerette. Őszintén, teljes szívével, a lány pedig kihasználta. Taehyung nagyon megszenvedte ezt - meséltem el nagyvonalakban ezt a történetet is. Kissé furcsán éreztem magam, hogy így kiadom a legbizalmasabb dolgait, de Jinben száz százalékosan megbíztam. Sőt, azt kell hogy mondjam, még Taehyung is megbízhatónak gondolja, ami tőle igen nagy szónak számít. Elnyomtam magamban a bűntudat enyhe érzését.

- Nem volt egyszerű élete, ezt elismerem - válaszolt Jin, de én éreztem, hogy még folytatni akarja, csak kortyolt egyet az italából. - De azt ne feledd, Junkookie, hogy ez nem mentség a tetteire és a döntéseire. Ő választotta azt a társaságot, ő keveredett drog bizniszekbe, ő nem képes kezelni a családi helyzetét, persze, erről nem feltétlen ő tehet. Csak kérlek, Kookie, ezt sose feledd! Ne hagyd, hogy mindenre mentséget találjon és te élete végéig azért legyél ott, hogy sajnáld! - meglepetten bámultam rá. Megdöbbentett, hogy ilyet mondott, de ahogy végiggondoltam, valóban szereti sajnáltatni magát, és igazat kellett adjak unokatesómnak. Velem is temérdek mennyiségű borzasztó dolog történt, mégsem döntöttem úgy, hogy hozzájuk hasonló társaságba állok. Itt minden a te kezedben van. Minden döntés és cselekedet csakis rajtad múlik.

- Tudod mit nem értek, hyung? - kérdeztem egy kis gondolkodás után. Elmélyülten kavargattam megmaradt kávémat, miközben azon morfondíroztam, hogyan is tegyem föl ezt a kérdést.

- Mondjad csak, ami a szívedet nyomja - tette idegesen kavargató kézfejemre sajátját, mire letettem a kanalat. Egy sóhajtás kíséretében néztem bíztató, nyílt, és biztonságot sugalló íriszeibe.

- Hogy lehet, hogy egy embernek ennyi oldala van? Mármint, hogy lehet, hogy az egész nyomorult világban senki sem látja benne azt, amit én az első perctől láttam, és íme - tártam szét a karomat -, igazam volt. Rajta van az úton, hogy hallassa a hangját, és jelen pillanatban senki és semmi nem állíthatja meg. Miért kellett ezért ennyit szenvednie? Nem lett volna egyszerűbb, ha nem él mindenki vakságban? Ha csak egy rövid időre, kinyitják a szemüket?

- Tudod, Jungkookie, pont egy ilyene helyzetre van egy idézet a Művészet Művészetében - mosolyodott el, mire összeráncoltam a szemöldököm. Kutakodtam az agyamban, de nem jöttem rá, mire gondol, így elárulta. - Néhány ember művész, néhány maga a művészet. Ezzel csupán arra szeretnék most utalni, hogy a művész feladata a Művészet fejlesztése, segítése, alkotása. Van, amikor egy művész a művész, és van, amikor maga a Művészet, mert minden művésznek van egy múzsája, Jungkook - mosolyodott el halványan. - Ebben a helyzetben te voltál a művész, aki felfedezte a Művészetet. Ennél több magyarázatra szerintem nincs is szükség.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Megint okosabb volt nálam. Ő előre látta, mi fog történni, de elég jól ismert már, így ehhez méltóan kezelte a helyzetet. Milyen szomorú, hogy a makacsságom miatt kerültem bele ebbe az egészbe, és épp ez az, ami miatt nem tudtam kikeveredni. Vagy talán, inkább a vakságom volt a fő oka?