Wabi-sabi

37. fejezet

A kávézó előtt ácsorogtam, mindössze egy vékony pulcsiban, ami nem volt elég, hiába jártunk már benne a tavaszban rendesen. Dideregve helyeztem testsúlyomat egyik lábamról a másikra, közben kezeim mélyen zsebembe süllyesztettem. Már öt teljes perce vártam Yoongira. Ennyi ideje késett, nekem pedig már az is megfordult a fejemben, hogy el se jön, csak bosszút akart állni rajtam. Aztán azt is végiggondoltam, hogy a legjobb barátomról vélekedek így, aki sosem tenne ilyet. Sosem tartozott a sunyi emberek közé. Ha ő keresztbe akarna tenni nekem, azt szemtől szembe tenné, nem a hátam mögött, csúnyán átverve engem.

Ránéztem az órámra. Fél tízet mutatott. Még szerencse, hogy a kedvenc kávézónk éjjel-nappali, különben már rég bezárt volna, helyébe pedig csak bárokba mehettünk volna. Ahhoz meg, gyanítom neki se volt hangulata, nem csak nekem.

Megláttam Yoongit közeledni. Egy fekete kapucnis pulcsit viselt egy fekete farmerral. Tipikus Yoongi. Halványan elmosolyodtam, holott belülről majd szétvetett az ideg a találkozás miatt. Volt mit megbeszélnünk, az nem is kérdés. Csak nehogy visszautasítson, mert akkor oltári nagy pácban leszek. Mind érzelmileg, amiért hivatalosan is elveszítettem őt, mind Vernon miatt.

Amint mellém ért már épp köszöntem volna neki, mikor ő csak szó nélkül elment mellettem, egyenesen be a kávézó ajtaján. Nagyot sóhajtva indultam utána. Bent se szólt egy szót se, mire én odaértem már le is ült a szokásos asztalunkhoz és rendelt is két forrócsokit. Az enyémet duplacsokival, ahogy szeretem. Még akkor sem hagyta figyelmen kívül. Ettől az apró gesztustól elfacsarodott a szívem. Taehyung vajon tudja egyáltalán, hogy jobban szeretem a forrócsokit, mint az epres shaket? Sírhatnékom támadt.

Leültem vele szemben, mire végre hajlandó volt rám nézni. Szemei kifejezéstelenek voltak. Kénytelen voltam lesütni íriszeim.

- Ha lehet térjünk a tárgyra, Jungkook - törte meg végül a beállt csendet. Összeszedtem minden bátorságom, és szemeibe néztem. Tekintete rideg és érdektelen volt.

- Én... annyira sajnálom, Yoongi - nyögtem ki nagy nehezen. - Tudom, hogy már késő, és hogy hülye voltam, de igazad volt.

- Erről akartál beszélni? Nem úgy volt, hogy valaki másnak kell sürgősen segítség? - éreztem, ahogy apró darabokra facsarodik a szívem. Nem érdekeltem. Elengedett. Úgy látszik, végleg.

- De - sóhajtottam. - Vernonról lenne szó - szemöldökei szinte leszaladtak homlokáról a meglepettségtől. Felvázoltam neki a történteket, mire azonnal megértette, mit szeretnék kérni tőle. Vagyis, sokkal inkább a bátyjától. Nemes szíve van, és nem hagy még egy akkora szemétládát sem szenvedni, mint Vernon. Azt hiszem, az ő példájára váltam én is ilyenné. Én sokkal önzőbb természet vagyok nála. Ezt bizonyítja a barátságunk tönkretétele is.

- Hihetetlen, hogy belekeveredtél ebbe, Jungkook - sóhajtotta gondterhelten, mire én csak kínosan elmosolyodtam. - Mindig is tudtam, hogy hóbortos vagy, de reméltem nem ez lesz a veszted - csóválta a fejét, miközben a kihozott forrócsokiját szürcsölgette. Kicsit olyan volt, mintha feloldódott volna a társaságomban, mégha nem is éreztem úgy, hogy megbocsájtott. Azt a mérhetetlen dühöt és csalódottságot halványabbnak éreztem.

- Még nem vesztettem, Yoongi. Nem hagyom, hogy üres kézzel távozzak a történetből - halványan elmosolyodott szavaim hallatán.

- Azért ne leckéztesd meg túlságosan, nem ér ő annyit - jelentette ki, mire én megcsóváltam a fejem. Nem értette. Még mindig nem értette, pedig én már réges-régen megértettem őt.

- Nincs szüksége rá, Yoongi - úgy beszéltünk Taehyungról, hogy egyszer sem mondtuk ki a nevét, mégis tudtuk, hogy róla van szó. A gondolatolvasás mindig jól ment kettőnknek. - Ő nem tehet semmiről. Ő előre figyelmeztetett. Ő őszinte volt velem. Én voltam az, aki naiv és makacs, ahogyan mindig.

- Hát akkor? Mire értetted ezt az "üres kezes" dolgot? - nézett rám, hosszú idő után először kíváncsisággal a szemeiben. Ez megmelengette szívemet, reményt adott, hogy van esély a megbocsájtásra.

- Rengeteg felkérést kapok mostanában.

- Igen, hallottam róla, konkrétan híres lettél Jin könyvének megjelenése óta - bólintott, mint aki tisztában van a történtekkel, és követte is az interneten az eseményeket.

- Ki sem látszok a melóból. Éjt-nappallá téve alkotok, és ennek meg is lett a gyümölcse - itt a boldog mosolyomat pillanatok alatt leváltotta egy gondterhelt sóhaj, majd lehajtottam a fejem és ölembe ejtett ujjaimmal kezdtem játszani. Yoongi is észrevette a gyors váltást, és a helyzetünk ellenére bízatott. Nem hagyott egyedül. Ebben sem.

- Elmondhatod, Jungkook, tudod jól. Legyek mégegyszer utoljára a szemeteszsákod - nem hagytam figyelmen kívül az utolsó mondatot, de éreztem, hogy nem szabad beleszólnom. Értettem. Felfogtam. Szeret, de nem bízik bennem többé. Tudtam, mert ismertem. Nem lepett meg, még egy parányit se. Akkor döbbentem volna igazán meg, ha csak úgy fátylat borítunk az egészre. Bármennyire is fájt, elfogadtam. Pont úgy, ahogyan ő is engem és a döntéseimet, annak ellenére, hogy nem tudott már ugyanúgy tekinteni rám, mert cserben hagytam. Azóta se tudom, miért lett volna szüksége a segítségemre, gyanítom valami családi dolog, de nem is lényeges már. A múltat nem tudjuk meg nem történté tenni.

- Grafikusi munkát ajánlottak nekem Portugáliában - mondtam ki egyszerűen, mire hatalmasra kerekedtek szemei. Pár másodpercig teljes mozdulatlanságban ült, kimeresztett pillákkal, elfehéredett arccal. Még én is megijedtem a reakciójától.

- Tessék? - nyögte ki nagy nehezen, mire már épp vettem a levegőt, hogy megismételjem az előbbi mondatot, mikor kezeivel leintett. - Mikor?

- Ma délután. Épp Jinhez és Namhoz indultam, mikor Vernon felhívott, és innen már tudod - sóhajtottam, és ezúttal ő is így tett. Hátradőlt a székében és csak bámult rám. Mozdulatlanul, őrlően, amitől elöntötte az arcomat a pír. Zavart, hogy így nézett.

- Ugye nem fontolgatod, hogy Taehyung miatt nem fogadod el az ajánlatot? - kérdezte szigorúan.

- Én lennék, ha nem fontolgatnám? - nevettem el magam kínosan, mire ő is biccentett egyet. Jól ismert. Túl jól.

- Te magad mondtad ki, hogy már szinte vége. Vége, mert nem bírod tovább. Nehogy mégis miatta feladj mindent!

- Nem adtam föl mindent eddig se, Yoongi! - cáfoltam azonnal, mikor realizáltuk mind a ketten, hogy ugyanabba az irányba tartunk, ahol abbahagytuk fél évvel ezelőtt. Lehiggadtunk.

- Kérlek, Kook, kérlek, légy egy kicsit önző! Ha az egész világodat odaadnád, az se lenne elég neki, neked, a kapcsolatotoknak! Hallgass a saját szívedre, ne máséra! - ezzel a mondattal kiitta a maradék forrócsokiját a pohara aljából, majd fölpattant a székről, ás vékony kabátját fölkapva kirakott néhány wont az asztalra. Én csak letaglózva bámultam. - Vernon miatt ne aggódj, még ma elintézem a bátyámmal - és ezzel hátat fordított és kisétált a kávézóból, ezzel együtt az életemből is, otthagyva a döbbent énemet, aki nem is igazán értette, mi is történik vele pontosan.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Megérdemeltem. Elvesztettem a legjobb barátomat, mert nem álltam mellette, ennek ellenére, ő itt volt nekem támaszként, mikor szükségem volt rá. A mai napig nem tudom, hogyan cselekedtem volna, ha nem ébreszt föl egy kicsit a nyers őszinteségével. A fél életem neki köszönhetem, éppen ezért érdemli meg azt a tiszteletet, hogy hagyom őt békében élni és nem esedezem a bocsánatáért. Ez a lekevesebb, amit tehetek érte.