Wabi-sabi

8. fejezet

- Omo! - nyitottam ki szemeimet erre a kiáltásra. Egy nénivel néztem farkasszemet. Ijedten bámult rám, hatalmasra kerekedett szemekkel, én ugyanúgy. Abban a korai órában örültem, ha a nevemet meg tudom mondani, nem hogy még erre is föl legyek készülve. - Ki vagy te?

- Jungkook? - lépett elő Taeyeon a néni mellé. Némán bólintottam egyet, még mindig nem igazán realizálva, hogy éppen mi történik és hol is vagyok pontosan. Ez komolyan Taehyungék háza? És én a nappalijukban aludtam? És basszus, nekem nem iskolában kéne lennem?

- Öhm, jó napot - kászálódtam ki és hajoltam meg a még mindig meglepett, valószínűleg nagymama előtt. - Szia, Taeyeon - mosolyodtam el halványan. - Taehyunggal összefutottam tegnap és...

- Nagyi? Hugi? Miért jöttetek ilyen hamar? - jelent meg hirtelen az ajtóban az emlegetett. Mindössze egy pólót és egy alsógatyát viselt. Inkább nem is néztem oda. Nem biztos, hogy jót tett volna így reggel a látványa.

- Kevesebbet kellett várni, így egyel korábbi géppel jöttünk - mondta izgatottan a nagyi, akinek fogalmam sem volt a nevéről. - Jézusom! - sipította, amint meglátta unokája arcát, még nagyobbra dagadt orrával. - Mibe keveredtél már megint?

- Semmi komoly, nagyi - tolta el Taehyung a gondoskodó kezeket az arcától. Rosszabbul nézett ki, mint előző este.

- Semmi komoly? Ezt nem nevezed te komolynak? - kiabálta, és én biztos voltam benne, ha arca nem ilyen állapotban lett volna lekever neki egy pofont. Hogy őszinte legyek, meg is érdemelné azok után, hogy nem volt hajlandó orvoshoz menni. - Innen látom, hogy el van törve az orrod!

- Nagyi, nyugi. Tudom kezelni a helyzetet. Ismersz, nem lesz gond - lépett el mellette, egyenesen a konyha felé véve az irányt. Futóan rám pillantott, de nem szólt semmit. Láthatólag nem volt hozzászokva a vendégekhez, sőt, kifejezetten zavarta akkor a jelenlétem. Éppen ezért úgy éreztem ideje lenne mennem és kezdtem volna összeszedni az addigra már száraz ruháim, mikor Taeyeon elkapta a karomat.

- Legalább reggelizz velünk. Ne foglalkozz Taevel, mindig ilyen tahó, meg amúgy senkit sem szokott haza hozni. Biztos oka van annak, hogy itt vagy - nézett mélyen a szemembe, mintha pontosan tudná, hogy mi történt tegnap. Bólintottam. Elmosolyodott. - Ez a beszéd!

- Jungkook, nyugodtan maradj, nem zavarsz egyáltalán - lépett elém a mosolygós nagyi, ezzel engem egy kicsit meglepve. Gondterheltnek tűnt tekintete, ezzel szemben azonban borzasztó barátságos és szeretetteljes volt a kisugárzása. Azonnal szimpatikussá vált.

- Köszönöm, de nem szeretnék zavarni - mosolyodtam el én is, mire ő csak legyintett egyet.

- Ne butáskodj már! Bármikor szívesen látunk, ha már Taehyung egyszer hazahozott. Nem szokása ám a vendéglátás - kacsintott rám, majd vállamon végigsimítva indult ő is a konyhába unokái után. Taehyung pont akkor lépett onnan ki két tányérral a kezében és fejével intett, mikor elment mellettem.

- Gyerünk Jeon, az emeletre! - és szó nélkül elindult fölfelé. Sóhajtva megvakartam a tarkómat. Komolyan fájna neki csak egy kicsit is kedvesnek lenni? Gyanítom belehalna.
Követtem. Föl az emeletre, aminek stílusa megegyezett a földszintével. Láttam, amint a balra levő szobába belép és nyitva hagyja számomra az ajtót, de én nem siettem el a dolgot. Egyre kíváncsibbá tett, ki is ő valójában és mikbe keveredik, miért és hogyan. Egyre több kérdés merült fel bennem minden alkalommal, mikor találkoztam vele.
Beléptem a szobába. Taehyung egy babzsákon ült az egyik általa készített szendvicset majszolgatva, majd amint meglátott rámutatott a másikra.

- Az a tiéd.

- Köszönöm - néztem rá hálásan, mert már iszonyatosan éhes voltam. Előző nap kimaradt a vacsora. Életemben először fordult ez elő. Életemben először, hogy nem rament ettem.
Evés közben körbenéztem. Ennél egyszerűbb berendezésű szobát még életemben nem láttam azelőtt. A falak világoskékre voltak festve, de semmilyen fotó, kép vagy poszter nem díszítette sehol sem. Elég sötét helyiség volt, mindössze egy darab nem túl nagy ablakon szűrődött be némi fény, ezzel elég rideggé varázsolva a hangulatot. Egy ágyon és egy babzsákon kívül mindössze csupán egy fotelt véltem felfedezni egészen addig, míg meg nem akadt a szemem valamin. Vagyis, inkább valamiken. A tányért letéve a kezemből sétáltam oda, hogy jobban megnézhessen őket. Éreztem, hogy Taehyung minden egyes mozdulatomat figyelemmel kíséri.