Wabi-sabi

17. fejezet

A napok úgy repültek a fejünk fölött, hogy szinte észre se vettük. A suliban tanultunk, ha annak vége volt edzésre jártam, vagy Taehyunggal töltöttem az időt. Még a rajzolás és a festés is teljesen hattérbe szorult, amit hiába sajnáltam elképesztően, mégis volt fontosabb dolog annál, mégpedig maga Taehyung.

Ahogy egyre többet találkoztunk és egyre inkább kezdtük megismerni egymást, úgy alakult át a kapcsolatunk is borzasztóan bizalmassá. Azóta, hogy lerajzoltam neki a kaktuszait, nem csak hogy kitette a képet a falára, de úgy éreztem, hogy teljesen másként tekint rám, mint azelőtt. Másként tekint rám, mint bárki másra. Rengeteget voltunk a szobájában, beszélgettünk mindenféle apró-cseprő semmiségekről, beszéltünk a jövőnkről, a dolgokról, amik érdekelnek. Úgy éreztem, mintha szép lassan kezdenék átadni magamból apró darabkákat, ő pedig ezeket mind viszonozza.

Olyan apróságokat tudtam meg róla, mint például, hogy szereti az esőt, amin kellemesen meglepődtem. Ugyanígy odavan néhány irodalmi személyért és remekművért, amit hogy őszinte legyek nem igazán néztem volna ki belőle. Tiszteli a művészetet, és hiába ő még nem fedezte ezt fel, de én látom, hogy rengeteg mondanivalója van, ami nem hagyja őt nyugodni. A világ előbb-utóbb hallani fogja a hangját. Ezt már akkor éreztem, már akkor tudtam.

A legjobban azonban nem is a személyiségének ezen apróságai leptek meg, hiszen a szívem mélyén réges-rég éreztem, hogy ilyen különösen sokszínű belülről, és talán épp ez az oka annak, hogy megakadt rajta a szemem aznap este. De nem, a családja története, miszerint a szüleinek fontosabb volt a karrierjük és lepasszolták a nagyihoz gyerekeket, felháborított. Rendesen felháborított. Mégis milyen szülő az, aki négy éve öt percet nem bír egy telefonhívásra szánni? Aki a karácsonyi képeslapokon kívül soha nem gondol a gyerekeire? Hát, az biztos, hogy nem lepődtem meg ezek után a világhoz való hozzáállásán.

Azt hiszem, viszonylag hamar sikerült megértenem a hangulatingadozásait és gyorsan megtanultam mitől lesz jókedve, vagy éppen mitől válik búskomorrá. Úgy érzem, kezdtem kiismerni, ahogy ő is engem. Még csak néhány hete ismertük egymást, vagyis kezdtünk el találkozgatni, mégis sokszor úgy viselkedtünk, mint a gyerekkori barátok.

Egyre többször kerültünk kétértelmű helyzetekbe. Számomra legalábbis biztosan félreérthetőek voltak, ami sokszor elbizonytalanított. Vajon mit akarhat tőlem? Ugye nem csak játszadozik? Nem csak kihasznál? Egyáltalán, nem csak én beszélem be ezeket magamnak? Ezek a kételyek mind napról napra csak erősödtek bennem, és sajnos ezekre a kínzó gondolatokra csupán egyetlen gyógymód volt. Taehyunggal kellett töltsem az időt, s abban a pillanatban, hogy megláttam szertefoszlott minden eddigi aggodalmam és hagytam magam sodorni az árral, ami valójában maga Taehyung volt. Tehát, igazából a problémák okozója is Taehyung volt, és a problémák megoldása is Taehyung volt. Mégis hogy lehetséges ez?

Időközben az április elsejei mutatványunk sikeresnek bizonyult. Jin semmit sem sejtett, hála a jó égnek, és amint sikeresen átadtam Namnak azonnal boldogan borult a nyakába és azóta, hogy elhajtottak a kocsival nem is nagyon lehetett felőlük hallani. Az egyetlen életjel, amit adtak magukról az egy SMS volt, hogy egy héttel meghosszabbítják a nyaralást, mert annyira jól érzik magukat. Elképesztően boldog voltam, amiért ennyire élvezik egymás társaságát valahol a semmi közepén, de azért már kezdett mindkettőjük bolond feje eléggé hiányozni. Így, hogy mindkét támaszom és életvezetési tanácsadóm távol volt, csak Yoongival tudtam megtárgyalni a Taehyunggal kapcsolatos gondjaimat.
Azt meg hát meg kell hagyni, hogy ilyesfajta témákban nem igazán lehet rá támaszkodni. A történethez az eddigi legérdemlegesebb hozzászólása a "szarni rá" volt, amit igazából meg is fogadtam. Eldöntöttem, hogy nem stresszelem magam rajta, lesz ami lesz. Vagy jól sül el, vagy rosszul, nincs mit tenni. A sors már úgyis rég eldöntötte, hogy mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele.

A legfurcsább eseményt azonban még mindig nem sikerült feldolgoznom. Egyik délután éppen indultam volna Taehyungéktól. Már a cipőmet húztam fel, mikor váratlanul megjelent Taeyeon. Kérdőn néztem gondterhelt arcára, hiszen már többször is összefutottunk ezalatt a néhány náluk töltött nap alatt, de egy mosolyon és pár szón kívül nem igazán kommunikáltunk.

- Igen, Taeyeon? - ráncoltam össze a szemöldököm, mert még mindig csupán szó nélkül bámult rám, mellkasa előtt összefont karokkal.

- Csak meg szeretném érteni, hogy miért csinálod ezt - nézett mélyen a szemembe. Nem bírtam vele tartani a szemkontaktust. Kicsit olyan érzésem volt, mikor apa vagy Jin leszid valamiért és én a bűntudattól nem merek semerre se nézni.

- Mármint, mit miért csinálok? - kérdeztem értetlenül.

- Miért vagy itt és miért vagy ennyit Taehyunggal, ha a csapatunkat még egy SMS-re sem méltatod? - fejezte ki egy kicsit bővebben, pontosan mit is szeretne. Sóhajtottam egyet. Most valljam be neki, hogy csakis Taehyung miatt mentem el abba a buliba? Osszam meg vele a bátyja kiborulásait és a közösen kivesézett világmegváltó gondolatainkat? Bármennyire is szerette Taehyung a húgát, biztos vagyok benne, hogy nem beszéli ki neki komolyabban a lelkét, ahogyan egyébként senkinek sem.

- Taekwandózunk általában, de egyébként is kedvelem őt - mondtam végül, mert nem igazán értettem, mégis hova akar kilyukadni ezzel a beszélgetéssel. Egy lépéssel közelebb jött hozzám. Figyelmesen vizslatta szembogaraimat.

- Figyelj, Jungkook - sóhajtotta. - Légy nagyon óvatos, kérlek! - könyörgő tekintettel mondta ezt nekem, én pedig teljesen ledöbbentem. Mégis mit ért az alatt, hogy legyek óvatos? Arra célzott, hogy Taehyunggal legyek óvatos? Mégis miért figyelmeztetne ilyenre?

- Miért mondod ezt?

- Mert... - itt megtorpant egy pillanatra, és csak utána folytatta - Tudom, hogy mennyire megfogott téged a kaktuszaival meg a titokzatosságával, meg egyébként is látom, hogy hogy nézel rá, ne akarj becsapni engem. Arra kérlek, hogy vigyázz mindkettőtökre, és néha, ha lehet helyette is gondolkodj. És kérlek, nagyon kérlek, mint valaki, aki tényleg jól ismeri őt, hogy ne táplálj iránta túlságosan mély érzéseket, mert kiszámíthatatlan. Nem éri meg egy életen át szenvedned a hóbortjai miatt, úgyhogy nagyon remélem megfogadod a tanácsom. Nem csak miattad, hanem miatta is - itt fejezte be a monológját, aminek a végére én hirtelen nem tudtam, mit kéne reagáljak. Mégis mit mondjak egy figyelmeztetésre, amivel konkrétan azt mondja, hogy Taehyung nem jó parti, nem éri meg a szenvedést? Hogy őszinte legyek kifejezetten felbőszített a hozzáállása, és ez úgy hiszem meg is látszott az arcomon.

- Most arra célzol, hogy Taehyung nem ér egy próbálkozást sem? - kérdeztem flegmán a lánytól, akit ezidáig szimpatikusnak tartottam, majd egy lépést hátráltam, hogy megmaradjon a tisztes távolság.

- Egy szóval sem mondtam ilyet, Jungkook, ne forgasd ki a szavaimat! - kapta föl ő is rögtön a vizet. - Mindössze figyelmeztettelek, hogy nem egyszerű eset, de ahogy látom te sem vagy az, úgyhogy lehet hogy mindegy is - forgatta meg a szemét, majd hátat akart fordítani, de én elkaptam a karját és egy mondat erejéig nem engedtem.

- Taehyung csupán egy olyan barátjaként tekint rám, aki éppen mellette volt néhány nehéz pillanatában. Nem kell aggódnod, nem lesz ebből semmi több - néztem mélyen a szemébe, elengedve az előbbi idegességemet. Ő pár másodpercig csak némán bámult a szemembe, végül keserű mosolyra húzta száját.

- Nem látsz a szemedtől, Jeongguk - és ezzel a mondattal kitépte karját kezeim közül és fölviharzott a lépcsőn, magamra hagyva engem a miatta keletkezett kétségeimmel.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Nem fért a fejembe, nem voltam képes megérteni, mi értelme volt annak a beszélgetésnek. Ennek ellenére, amit utoljára mondott, ott motoszkált a fejemben éjjel-nappal és nem hagyott nyugodni. Vajon Taehyung is érez irántam valamit?