Wabi-sabi

4. fejezet

- Jeon. Jeon! - hallom meg a külvilág felől először csak homályosan, majd kitisztultan az ismerős hangot. Lassan kinyitom a szemeimet és észlelem, hogy az oldalamon fekszek a fűben, mellettem pedig Taehyung ül aggódó tekintettel. Iszonyatos hányinger kap el, nem is vagyok képes felfogni a történteket, vagy alaposabban felmérni a helyzetet. Ki tudja, mégis meddig nem voltam magamnál?

- Taehyung? - nyögöm ki nagy nehezen, majd megpróbálkozok elfordulni és felülni, de nem járok sikerrel. Nyögve esek vissza a szerencsémre puha gyepre, mire szemem sarkából látom, hogy Taehyung sóhajt egyet és föláll.

- Igen. Neked meg muszáj lesz innen fölkelned. Hazaviszlek - közölte, miközben én szemeimet lehunyva, fintorogva szenvedtem a kínzó hányingertől és fájdalomtól. Mikor realizálta, hogy még válaszolni sincs erőm motyogva valami érthetetlent a bajsza alatt nyúlt be hónom alá és nyalábolt fel a földről. - Nincs messze a kocsim, gyere - vezette át karomat nyaka fölött és derekamat átkarolva tartotta szinte teljes súlyomat, míg elértünk a néhány méterrel odébb parkoló kocsijáig. Abban a pillanatban képtelen voltam bármit is megfigyelni magam körül, egyedül az engem tartó fiú erős karjait érzékeltem, és hogy beültet az anyós ülésre, majd a kezembe nyom egy üres zacskót. - Megköszönném, ha nem okádnád szét a kocsimat.

Csukott szemmel bólintottam, mire becsukta az ajtót, átsétált a másik oldalra és ő is beszállt, majd beindította a motort. Végig követtem a tekintetemmel és elgondolkodtam, vajon miért teszi ezt. Miért segít rajtam?

- Hol laksz? - kérdezte, amint kigördültünk a keskeny, forgalmatlan utcából, én azonban nem tudtam válaszolni, mert a mozgó kocsi egyébként is felfordult gyomromnak nem igazán kedvezett, így öklendezve tartottam szám elé az általa adott zacskót. Fintorogva, villódzó szemekkel nézte végig a műveletet. - Komolyan mondom Jeon, ha összehányod a kocsimat puszta kézzel heréllek ki!

- Bocsi - motyogtam, amint levegőhöz jutottam. Fejemet a háttámlának támasztottam és csak azt érzékeltem, hogy a mellettem ülő átnyúl előttem és letekeri az ablakot. Jólesően sóhajtottam fel a friss levegő hatására, így már néhány másodperc elteltével képes voltam válaszolni kérdésére. - A központ mögött lakok. Majd mondom merre menj, mert nagyon összevissza vannak az utcák.

- Jó - mondta szigorúan csakis az útra koncentrálva. Nem kommunikáltunk többet. Én próbáltam valamennyire regenerálódni, ő pedig minél hamarabb meg akart szabadulni tőlem úgy, hogy a lelkiismerete is tiszta maradjon. Mi más oka lett volna annak, hogy nem csak leszedi rólam Vernont, de még haza is hoz? - Jeon - nézett rám, amint leparkolt a házunk előtt. Kérdőn pillantottam rá. - Ne gyere többet a közelünkbe. Én szóltam, hogy veszélyes.

- Miért érdekel téged, hogy veszélyben vagyok-e? - néztem mélyen a szemébe.

- Mert nem akarlak folyton félájultan összeszedni. És Vernon nem kispályás, hidd el nekem - kereste meg ő is íriszeimet. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk. Nem igazán tudtam mire vélni, hogy érdekli őt a hogylétem.

- Köszönöm, hogy leszedted rólam. Nem tudom, hogy sikerült ennyire kiütnöm magam, még sose volt rám ilyen hatással az alkohol - mondtam, mire hirtelen elöntötte arcát a düh. Szemei elsötétültek, ajkai vékony ívvé préselődtek. Nem értettem, mitől vált hirtelen ilyen idegessé.

- Az a szemétláda! - köpte a szavakat, majd kezét hirtelen nyakamra helyezte, amitől ijedtemben hátratántorodtam. Néhány másodpercig ott tartotta ujjait, majd elvéve őket megdörzsölte orrnyergét. - Baszki, kibaszott magas a pulzusod. Megitatott veled valamit.
Nyeltem egy nagyot. Ez logikus volt, nekem is megfordult már a fejemben, de mégsem értettem hogy nem vettem észre, ha valóban így volt. Csakis magamnak töltöttem inni, nem? Nem rémlett semmi más.

- Lehet. Nagyon hirtelen lettem rosszul, a pia nem így üt ki - mondtam halkan.

- Jeon, ígérd meg. Ígérd meg, hogy nem jössz többet velünk sehova, bármennyire is erőlködnek a srácok - nézett újra szemeimbe. Gyönyörűen feketéllő íriszei könyörgőek voltak. Nem volt benne semmi rosszindulat, csak szimplán aggodalom és némi düh. Rabul ejtettek, újra, ahogy minden egyes alkalommal, mikor találkoztak. Képes lettem volna a végtelenségig elveszni bennük. - Csak azért hívtak meg, mert látták, hogy szembe szállsz Vernonnal. Remélték, hogy végre lesz valaki aki féken tudja tartani, de azzal nem számoltak, hogy ezzel mibe kevernek téged.

Nem válaszoltam azonnal. Emésztgettem szavait. A szélvédőn keresztül nézelődtem a hajnali természet szépségeit figyelve. Választ kaptam arra kérdésemre, hogy szinte idegenek miért invitáltak a baráti társaságukba. Ki akarták használni a nagy számat és őszinteségemet. Ez egy kicsit bántotta lelkemet, de nem ez volt a fő problémám. Amiért én felelőtlen módon belementem ebbe a buliba, az csakis Taehyung volt. A mai este pedig csak méginkább bizonyítja, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban, csupán elrejtette egy álarc mögé a valódi énjét. Vajon azért, mert csúfnak gondolja magát, vagy a múltja olyan eseményeket hozott magával, amitől ilyenné kényszerült válni? Nem tudtam a válaszokat semmire, de nem is akartam föladni. Meg akartam ismerni az igazi Taehyungot. Az ő igazi, valódi, elbűvölő énjét.

- A ma estéért jövök neked eggyel - néztem rá halvány félmosollyal az arcomon.

- Nem azt mondtad, amire kértelek - jelentette ki, figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatom.

- Hogyan hálálhatnám meg? - néztem mélyen a szemébe ugyanúgy nem foglalkozva kijelentéseivel, ahogy ő sem tette enyémmel. Ő csak sóhajtott egy nagyot, majd szemeit fáradtan megdörzsölve halkan elnevette magát.

- Nehéz eset vagy, Jeon - vette fel velem a szemkontaktust - Az előbb még ide hánytál, bedrogozott egy idióta és te mindezek után még hálálkodni akarsz? Nem mellesleg szinte figyelmen kívül hagyod a kéréseim.

- Már sokkal jobban vagyok. Szerintem kijött, aminek ki kellett jönnie - emeltem fel a kezemben levő már teli zacskót, mire undorodva elhúzta a száját. - De rendben. Legyen. Megígérem neked, hogy nem megyek többet veletek sehova. Vernon viszont még számíthat tőlem néhány kedves szóra.

- Azt már én elintéztem, csak te éppen ájultan estél össze a lábaim előtt - közölte ökölbe szorult kezekkel. Sóhajtva csóváltam meg fejem. Még jó, hogy nem hallottam a szóváltásukat, mert valószínűleg rendesen felment volna bennem a pumpa. - És nem tartozol semmivel. Szívesség volt.

- Akkor hadd tegyek én is neked egy szívességet. Bármit - mondtam, majd megpillantva a sebváltó mellett egy jegyzettömböt és egy tollat, ráfirkantottam a számomat és a kezébe nyomtam. Rápillantott. Halványan elmosolyodott, majd rám nézett.

- Remélem most nem éppen föl akartál szedni - vonta föl egyik szemöldökét, de arckifejezésén látszott, hogy csak poénkodik.

- Nyugi, erről szó sincs, csak valahogy majd muszáj lesz visszafizetnem a tartozásom. Ha eszedbe jut valami, hívj fel - mondtam, utoljára mélyen a szemébe nézve. Úgy éreztem, mintha csak egy kicsit is, de feloldódott volna a társaságomban, a hányással teli zacskó, Vernon és az ájulásom ellenére. Végre úgy tűnt, hogy nem érez visszafordíthatatlan ellenszenvet irányomba. Azzal sem foglalkoztam különösebben, hogy szinte biztos voltam hetero beállítottságában. Ha jobban belegondoltam, az hogy segíteni akartam rajta és megfogott a személyisége nem jelenti azt, hogy nem tudnék rá csak barátként nézni. Képes lennék rá, hiszen mindössze meg akarom ismerni.

- Akkor kezdhetnéd azzal, hogy kiszállsz a hányásoddal együtt a kocsimból. Én is mennék már - közölte hirtelen újra vissza váltva flegma stílusára. Féloldalas mosoly kúszott ajkaimra, majd fogtam magam és kikecmeregtem a kocsiból, de az ajtóból még visszaszóltam neki.

- Köszönöm. És tényleg bármikor hívj, ha szükséged van egy barátra...vagy valami olyasmire - és ezzel becsaptam az ajtót és kissé szédelegve, de bementem házunkba. Csak azután hallottam Tae kocsijának motorját felberregni, hogy kattant a zár a bejáraton. Megvárta, míg beérek. Elmosolyodtam.
▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪
Az az este megváltoztatta az életemet, ahogy az övét is. Ha nem így alakult volna, ezek után sem történtek volna az események úgy, ahogy végül megtörténtek.
Habár Vernon mindig is egy utálatos, undorító és beteg ember lesz a szemembe, ha ő nincs, a mi történetünk Taehyunggal nem is létezne. Úgyhogy, ha valakinek még meg kéne köszönjek valamit, az ő lenne. Köszönjük, Vernon.