Wabi-sabi

27. fejezet

Egyetlen nap. Egyetlen nap sem telhet el anélkül, hogy Taehyungon járna az agyam, különösen, miután Taeyeon felhívott, hogy siessek hozzájuk, mert Taehyung bajban van. Hiába kérdeztem, nem mondott semmi konkrétat, csak a lelkemre kötötte, hogy egészen a házukig rohanok. Rohadtul rám hozta a frászt, így hozzám méltóan természetesen abban a percben, hogy rám rakta a telefont futásnak eredtem és egészen az ajtajukig meg sem álltam. Ott csöngetés előtt pár pillanatig a kiköpött tüdőmmel igyekeztem valamit kezdeni kisebb-nagyobb sikerrel, majd rátenyereltem a csöngőre. Taeyeon, mint aki készenlétben állt már egy jó ideje rontott ki a bejárati ajtón és tessékelt be a házba. Nagymamájuk a nappaliban üldögélt idegesen dobolva lábával, de amint meglátott azon nyomban felpattant.

- Szervusz, drágám, annyira jó, hogy jöttél - indult el felém, mire én udvariasan meghajoltam, de Taeyeon nem hagyott időt többre, mert azonnal lökdösni kezdett az emelet felé.

- Nincs most erre időnk, nagyi! - kiáltotta még vissza a lépcsőről, de közben úgy siettetett, hogy majdnem orra buktam a nagy rohanásban. Csak a fiú ajtaja előtt volt hajlandó megállni.

- Elárulnád végre, hogy mi folyik itt? - förmedtem rá, mert már nagyon bökte a csőrömet, hogy ilyen pofátlanul fölhívott, iderángatott, de azt már nem árulja el miért.

- Kérdezd meg tőle te magad! - és ezzel mindenféle figyelmeztetés nélkül belökött Taehyung ajtaján és ránk csapta az ajtót.

Döbbenten néztem körbe a félhomály uralkodta szobán. Taehyung az ágyán ült törökülésben, fejét a falnak döntve. Amint megpillantott, hitetlen nevetés hagyta el száját. Nem akarta elhinni, hogy itt vagyok. Nem akarta elhinni, hogy Taeyeon komolyan idehívott. Én pedig nem akartam elhinni, amit látok.

Arcát színes, feldagadt foltok tarkították. Sápadt volt, ezt azonnal meg lehetett állapítani, jobb karja pedig fel volt kötve. Elszörnyedve tettem meg azt a pár lépést és hajoltam le hozzá, hogy meg tudjam vizsgálni a sérüléseit, de ő elhúzódott az érintésem elől. Kezével finoman eltolta enyéimet, majd csak ezután pillantott föl rám. Felhorkantottam.

- Látom megint sikerült bajba keveredned - közöltem vele érzelemmentes hangon. Az előbbi apró visszautasításával mélyen a lelkembe tiport. Abban a pillanatban haragudtam rá, mégpedig annyira, hogy már nem is érdekelt, hogy és mi történt, amíg látom, hogy életben van.

- Jungkook, kérlek ne legyél ilyen - hatolt át íriszeimen sajátjaival. Olyan mérhetetlen szomorúság és fájdalom tükröződött bennük, hogy majd' megszakadt a szívem érte. - Csak most az egyszer ne kérdezz semmit.

- Mi az, hogy csak most az egyszer? - horkantottam föl újból. Ezzel az egyetlen rövidke mondattal kihúzta nálam a gyufát. - Mindig hagyom, hogy kibújj a kérdéseim alól, mindig elsiklok a kibúvóid felett és sose kérdezek semmit, mert tudom, hogy nem akarsz válaszolni! - teljesen kikeltem magamból, aminek úgy érzem, itt is volt az ideje. Ez így nem mehetett tovább. Mérgesen hajoltam fölé, térdein megtámaszkodva és úgy köptem felé a szavakat, szigorú, ellentmondást nem tűrő hangon. Végre a sarkamra álltam. - Ebből elég volt! Tudni akarom, hogy mi folyik körülötted, Taehyung, mert így már nem bírom ezt sokáig! Nem tudok segíteni, ha azt sem hagyod, hogy megtudjam, mégis mi a fenében kéne segítsek!

Nem nézett a szemembe. Elkapta a tekintetét, idegesen rágcsálta ajkait, arca feszült volt, csupán a sérülések miatt nem tudott grimaszokat vágni. Percekig is eltarthatott a némaság, hogy őszinte legyek fogalmam sincs, teljesen elvesztettem az időérzékem, de én már tényleg azt hittem, hogy megint nem fog megszólalni és inkább a hallgatást választja, mikor mégis megtette. Őszintén, de zaklatottan bámult szembogaraimba.