Wabi-sabi

15. fejezet

A stúdióban ültem Namjoonnal szemben, figyelve, ahogy az immáron végleg elkészült borítót tanulmányozza. Már esteledett, mikor meglátogattam, hiszen meglepetésnek szántam a borító viszonylag gyors elkészültét. Úgy éreztem, a Taehyunggal töltött délután után végre van elég ihletem a tökéletesítésre, így éjszakába nyúlóan ezzel foglalkoztam, aminek meg is lett a gyümölcse, és azt meg kell hagyni, elég ritka, hogy saját műveim bármelyikére ezt ki merjem jelenteni.

Szerda este volt, pontosan huszonnégy órája, hogy elköszöntem Taehyungtól előző nap, esetlenül, bénán, mert úgy tűnt, ő sem igazán tudja, mit kéne tennie, hogyan kéne viszonyulnia hozzám, a szakadó esőről meg már nem is beszélve. Ölelés? Furcsa lett volna. Pacsi? Nem, semmiképpen sem voltunk olyasfajta kapcsolatban, ami ezt követelte volna. Igazából, ez egy elég furcsa és érdekes dolog, ami köztünk alakult. Sose, még véletlenül se több egy kezdeti barátságnál, sőt, még annak sem igazán mondható, de még abban sem az átlagos kategória besoroltja. Érthetetlen katyvasz volt az egész, hogy őszinte legyek.

Végül, hosszú másodpercek eltelte után, egy igen meglepő kérdést tett föl.

- Lerajzolod a kaktuszaimat?

Köpni nyelni nem tudtam, mert nem értettem, mégis miért kér ilyesfajta dolgot tőlem, de természetesen semmi akadálya nem volt, miért is lett volna? Megígértem neki, hogy lerajzolom a kaktuszait, amiket annyira szeret, mert önmagára emlékeztetik, holott ez orbitálisan nagy hülyeség. De nem mondtam neki, nem akartam megbántani őt ilyen butasággal, mikor végre ott volt előttem, és valamelyest belátást engedett magába, Kim Taehyungba.

Végül, ha szerencsétlenül is, de félvállról átöleltem, majd megvártam, még alakja teljesen eltűnik az ajtó mögött, és csak azután kezdtem el hazafele caplatni. Lassan, komótosan, minta éppen nem mázsányi víz ömlene a nyakamba. Akkor nem érdekelt, egy kicsit se tudott érdekelni. Kim Taehyung hatása alatt álltam akkor, és azóta mostanáig, és gyanítom ez az érzés nem igazán tartozik a múlandók közé. Nem is bántam, sőt, pont ellenkezőleg, feldobta a hangulatomat és újra csak rajzolni és festeni akartam egész álló nap, na meg persze Taehyunggal lenni.

Namjoon felemelte tekintetét. Szemeit könnyek áztatták. Letette kezéből rajzomat, majd minden szó nélkül, egyszerűen magához ölelt. Percekig csak ölelt, szorosan, borzasztó szorosan, majd szétroppantott, néha-néha beleszipogott a nyakamba, de semmiképp se eresztett. Majd, mikor mégis megtette, csak előhalászott egy zsepit, belefújta az orrát, majd csak utána szólalt meg, halvány mosollyal ajkain.

- Lehet, hogy ez a Taehyung gyerek valóban jó hatással lesz rád, hiszen gondolom, ha jól ismerlek, ez a tegnapi nap utáni érzelmek kifejezése, nem de? - bólintottam kérdését hallva, széles mosollyal az arcomon. - Egész éjszaka ezen dolgoztál? - újabb bólintás. Úgy hiszem, talán átvettem egy kicsit Taehyung szótlanságát, normális ez ilyen rövid idő alatt?

- Tetszik, hyung? Próbáltam minél jobban a dalokhoz passzoló formákat rajzolni...

- Tökéletes - vágott a szavamba, mire elmosolyodtam. - Ennél tökéletesebbet nem is kívánhatnék. Szerinted mégis miért bőgtem itt az előbb? Mert nem tetszik?

- Jólvanna, kitudja - nevettem el magam szigorú tekintetét látva. Namjoon mindig is utálta, ha alábecsültem önmagam, vagy csak egy kicsit is bizalmatlan voltam bármivel önmagammal kapcsolatban. Olyankor mindig megjelent és jól kupán csapott, hogy azon nyomban visszaterelődjek a helyes útra.

- Köszönöm. Tényleg elképesztően hálás vagyok, nem csak ezért, hanem úgy amblokk mindenért - nézett komolyan a szemembe.

- Jut eszembe, beszéltél Jinnel az elsejéről? Nehezen akart belemenni, hogy magadra hagyjon - csóváltam a fejem kissé gondterhelten. Nem lett volna jó lebukni előtte, márpedig elég nagy esély volt rá.

- Igen, és sikerült is meggyőznöm, hogy nem gond - bólogatott mosolyogva. - Ha tudná mi vár rá... - vigyorgott, mire én megforgattam szemeimet.

- A részletektől majd azért kímélj meg, légyszi!

- Te viszont igazán beavathatnál! - vonta föl az egyik szemöldökét kacéran, majd közelebb hajolt hozzám, igazán bizalmas helyzetet kialakítva közöttünk, mintha egyébként erre valóban szükség volna, és nem bíznám rá még akár az életemet is, ha arról lenne szó. - Mindent szeretnék tudni!

- Lehet, hogy hülyének fogsz nézni ezért, hyung - nevettem el magam kínosan -, de tegnap este az esőben fogócskáztunk, míg teljesen ránk nem sötétedett. Úgy éreztem magam, mintha újra az óvodában lennénk, persze, ez nem azt jelenti, hogy nem élveztem, mert az nagy hazugság lenne.

- Csak gondtalannak érezted magad mellette - bólogatott helyeslően, befejezve ezzel ki nem mondott gondolataimat. - Ismerem ezt az érzést, hidd el - halvány, mindentudó mosoly ült ki arcára.

- Pontosan! - helyeseltem vadul, hiszen nem számítottam rá, hogy tökéletesen érteni fogja, miről is beszélek. Számomra is zavaros volt minden, hogy is várhattam volna el bárkitől is, hogy jobban lássa a helyzetet nálam, vagy Taehyungnál? - Egy eddig sosem látott oldalát sikerült megismernem, vagy legalábbis rálátást kaptam egy kicsit a vidámabbik, jókedvű énjére, akivel egészen tegnapig nem volt szerencsém találkozni, pedig bárcsak lett volna! - vigyorogtam, mint a tejbetök. Namjoon szintúgy örömmel nézte a lelkesedésem.

- Ugye tudod, hogy most magamra emlékeztetsz? Még a kapcsolatunk elején Jinnel, pont ilyen felhőtlenül boldog és reménykedő voltam, aki a föld felett lebeg, úszik, nap mint nap - merengett el az emlékekben. - Na persze, ez nem azt jelenti, hogy most nem én lennék a legboldogabb ember a földön, mert hiszem, hogy én vagyok, de tudod, azért változnak a kapcsolatok egy bizonyos idő elteltével, és szerencsére a miénk Jinnek csakis jó irányba változott - tette még hozzá.

- Jó érzés ezt hallani, el sem tudod képzelni mennyire - mosolyogtam halványan hyungomra. - Mármint, hogy magadhoz hasonlítasz. Megtiszteltetés.

- Nagyon gyorsan felnőttél, hogy máris ilyeneket mondasz nekem - csóválta a fejét. - Nem is tizenhétnek tűnsz, sokkal inkább huszonötnek, ha a gondolkodásodat nézzük.

- Huszonötnek? - nevettem fel hangosan. - Nem inkább ötnek? Szerintem elég gyerekes viselkedésem van a folytonos szeszélyekkel és ezekkel a hülye, nyugodni nem hagyó művészi gondolatokkal.

- Egy művész Jungkook, belül mindig gyerek marad, ezt jól jegyezd meg. Egy művész, egy igazi művész azt fogadja társának, aki segít neki megőrizni gyermekiességét, ebben a kegyetlen, rideg és undorító világban. Higgy nekem.

Hittem neki. Mindig hittem neki, hiszen ő volt az egyik azon kevés emberek közül, akikre borzasztóan fölnéztem, tiszteltem és végtelenül szerettem, mint testvéremet és mint legjobb barátomat. Bármit megtettem volna érte, pont ahogy unokatesómért is, és tényleg semmit sem vártam viszonzásul, mégis többet kaptam annál, sőt, inkább mondhatni, mindent amit csak kívánhat az ember.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Izgatott voltam a másnap miatt, hiszen újra látni fogom Taehyungot. Izgatott voltam Jin könyvének megjelenése miatt, amire még pontosan egy hónapot kellett várni. És, persze nem utolsó sorban, izgatott voltam az április elseje miatt, mert ezzel hatalmas örömet szerezhettem a szeretteimnek. Abban az időben sok minden miatt voltam izgatott, mégis, kiemelkedett közülük az egyik. Akkor még azonban nem tudtam, mi vár rám, fogalmam sem volt, bár, hogy őszinte legyek, ha tudom sem csinálok máshogy semmit sem.