Wabi-sabi

31. fejezet

Megérkezett a nyár, végre megérkezett! A hőség perzselő volt, a nap hétágra sütött, ám ami a legfontosabb, hogy késő estig világos volt. Imádtam. Imádtam a nyarat, és hogy éjszakákba nyúlóan ülhetek a kertben, vagy a tóparton a festményeimen munkálkodva. Nem érdekeltek a szúnyogok, nem foglalkoztam azzal, hogy pillanatok alatt szénné ég a bőröm az erős napsugaraktól, csupán napkeltétől napnyugtáig a rajzaimba merültem és alkottam. Tele voltam ihlettel, ötlettel, szenvedéllyel, amit valahogy muszáj volt kiadnom magamból. Így hát, a napjaim teltek, a fiókommal együtt. A gyűjteményem lassan nem fért el a szobámban, így egy kartonnyit hátra kellett vigyek a garázsba, bármennyire fájt is értük a szívem.

Taehyunggal kivételesen nálam találkoztunk. Ideje volt bemutassam apának. Ideje volt megismerniük egymást. Igazándiból eddig is csak azért halogattuk, mert látszottak még Taehyung arcán a sebhelyek, és mert sikerült rávennem, hogy tanuljon a szóbeli érettségire, amin sikeresen át is csusszant. Mindketten megkönnyebbültünk. Már teljes gőzzel koncentrálhat a könyvére, amivel elképesztően gyorsan halad. Nem csak gyorsan, de hatékonyan. Eszméletlen, amit létrehozott. Megtalálta a művészetét. Megtalálta azt, amiben ő igazán tehetséges.

Az ágyamon üldögélve mutogattam neki az elmúlt néhány hétben készült rajzaimat és festményeimet. Ámuldozva forgatta őket ujjai között. Az apával való vacsora után nyugodtan jöttünk fel a szobámba, és hála a jó égnek, apa áldását adta ránk. Ahogy láttam, szimpatikus volt neki Taehyung, a külseje ellenére is.

- Ez én vagyok? - kerekedett ki a szeme hirtelen, ahogy válogatott a rajzaim között, mire a kezében tartott papírra pillantottam. Azonnal elöntött a pír. Az első róla készült munkám volt az. Mikor még nem tudtam, mégis mi az, ami nem stimmel, és idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, az anyajegyek hiányoznak az arcáról. Jézusom, milyen régen is volt ez!

- Igen, ez te vagy - bólintottam, megkeresve tekintetét. Már nem féltem, hogy félőrültnek fog tartani az ilyenek miatt, hiszen köztudottan ő is pontosan olyan buggyant, mint én. Nincs olyan dolog, amit ne osztanék meg vele. Tudom, hogy nincs mitől félnem, mert ő meg fog érteni. - Az első találkozásunk után rajzoltam. Már akkor sem tudtalak kiverni a fejemből - hajoltam közelebb hozzá, hogy egy gyors puszit adjak szájára, de ő nem így gondolta a dolgot. Elkapott tarkómnál fogva és elmélyítette a csókot, miközben másik kezével derekamnál fogva húzott bele az ölébe. Felkuncogtam, ahogyan erősen magához ölelt és fejét a nyakhajlatomba temette, miközben én tincsivel kezdtem játszadozni.

- Még sosem mondtad, hogy megihlettelek - susogta a fülembe, finoman megharapva azt, majd a nyakamra adva néhány nedves puszit. Összehúztam magam a csikis érzéstől, mire felnevetett.

- Sosem kérdezted - vontam vállat finoman eltolva magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Pedig sokat szenvedtem vele. Az első találkozásunk után még valami hiányzott a rajzomról, amitől nem volt az igazi. A verekedés után jöttem rá, mikor ápoltam az arcod, hogy az anyajegyeidet felejtettem el. Amint kijavítottam, tökéletes lett - megállás nélkül cirógatta oldalamat, miközben beszéltem, ezzel kissé elterelve figyelmemet a mondanivalómról.

- Tökéletes, a francokat - horkantott fel. - Még mindig nem értem, mit szeretsz bennem ennyire.

- Nem is kell értened, elég ha én tudom - nyújtottam rá a nyelvem pimaszul. Legnagyobb meglepetésemre azonban számított erre, és pillanatokon belül elkapta azt fogával, majd azonnal egy mély csókba invitált. Felforrt köztünk a levegő. Kezei csípőmre vándoroltak, s lassan kezdte mozgásra bírni, mire én lelkesen tettem eleget kérésének. Ajkaival finoman szívogatta a nyakamat, mitől halk sóhajok hagyták el számat, és mindeközben pólóm alatt fedezte fel a felsőtestemet, ezzel magamra hagyva a mozgásban. Ezzel csupán annyi volt a baj, hogy én már rohadtul fel voltam izgulva. Már hetek óta kínzott, folyamatosan kínzott, és már nehezen bírtam visszafogni magam.