Wabi-sabi

5. fejezet

Elmerengve bámultam ki az ablakon. Esett az eső, már napok óta, megállíthatatlanul. Szaporán folytak le a cseppek az üvegen, ezzel homályossá téve a kilátást, pont olyan homályossá, amilyen homályosak az elmúlt napjaim voltak.

Reggel fölkeltem, elmentem iskolába, ültem az órákon, de nem igazán koncentráltam. Teljesen máshol járt az agyam, egy teljesen más világban, teljesen más személyekkel.
Lerajzoltam a szemeit. Nem, nem is a szemeit, hanem mindent, amit benne láttam. A szomorúságot, a keserű fájdalmat, a könyörgést, az áhítozást valakiért, aki megérti. Aki megérti az ő lelkét, az ő gondolkodását, az ő mindenét.

Megpróbáltam csodás, gombszerű íriszeit papírra vetni, de egyszerűen nem ment. Valami nem stimmelt, valami hiányzott a rajzomból, ami benne megvolt, de képtelen voltam rájönni, mi lehet az. Ezért döntöttem inkább az érzelmei mellett, hátha rájövök, mit rontok el, mit nem figyeltem meg elég alaposan. Ez sajnos nem így történt, de a végeredmény mégis ámulatba ejtő lett. Nem szoktam a saját munkáimat túl nagyra tartani, de ezek, ezek elképesztő mennyiségű érzelmet sugároztak magukból.

Mikor átmentem Seokjin hyunghoz visszaadni neki könyve legeslegelső példányát, teljesen kábulatba esett. Mappába raktam a kész, vagy éppen félkész rajzokat és a véleményét kértem róla. Percekig, hosszú-hosszú percekig csak szótlanul, teljesen némán és kifejezéstelenül tanulmányozta, forgatva maszatos lapjaimat kecses ujjai között.

- Ez Kookie, ezekre egyszerűen nem találok szavakat - nézett fel rám, a görcsösen ujjait törögető fiúra, amint példaképe véleményére vár. Seokjin szemében könnyeket véltem felfedezni, legnagyobb meghökkenésemre. - Az ezekben bujkáló érzelmek elképesztőek. Zseniálisan ábrázoltál mindent. Elejétől a végéig, minden ceruzavonás belőled, mélyről jön. Ezek itt - lóbálta meg kezében a papírcsokrot -, te vagy. Te magad, a te legbelső érzéseid és gondolataid. Nagyon kevesen képesek ilyen mértékben papírra vetni a lelküket.

Szavai meghatottak. Megkönnyebbültem, és alig mertem elhinni, hogy valóban igaz, amit hallok és látok. Különösen, mert mindent ezek közül egyetlen személy ihletett, aki valójában nem is áll közel hozzám. Vagy, netán több minden közös van bennünk, mint elsőre hittem? Talán megtaláltam a múzsámat?

Az biztos, hogyha ilyen mértékben uralja csupán létezése a gondolataim, hogy kénytelen vagyok, muszáj papírra vetnem őt, az érzéseit, az érzéseim ahhoz, hogy képes legyen egy kicsit az agyam kikapcsolni, temérdek mennyiségű rajz és festmény fog születni. De, jó érzés, borzasztó jó érzés, hogy annyi ötletem és inspirációm van, mint még soha ez előtt.
Hogy is mondta Jin A Művészet Művészetében?

"mikor a hangok a fejedben úgy érzed őrületbe kergetnek, mikor már szinte képtelen vagy létezni alkotás nélkül, ne félj bátornak lenni. tedd meg, alkoss, úgy ahogy szeretnél. ha nem teszed megőrülsz, az őrültség pedig megöl (vagy diliházba juttat, ez már részletkérdés)"

Valóban. Az elmúlt napokban bennem dúló érzelmek képesek lettek volna teljes mértékben elvenni az eszem, ha nem adom ki valahogy magamból. Még szerencse, hogy itt van nekem a hyungom, aki az életbölcsességeivel sínen tartja az életem.

Taehyung nem jelentkezett, de bármilyen szomorú is, ez egy kicsit sem lepett meg. Tudtam, biztosra tudtam, hogy soha nem fog fölhívni. Ő az ígéretemmel végleg lezártnak tekintette rövid ismeretségünket, és nem is akart jobban belekeverni a társaságba, ahova én valójában nem is illek bele. Chim és Taeyeon többször is hívtak, de nem vettem föl a telefont. Nem szegem meg az ígéretem semmi esetre sem, pedig a lányt, vagyis Taehyung húgát egészen megkedveltem az este alatt. Dehát mindenki ismeri a régi mondást: "ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó".

- Na és, kicsi Kookiem, mit gondolsz erről? - ültünk le a földre Namjoon és Seokjin hálószobájában, az említett kezében saját könyve, melyet vigyorogva vizslat, majd rám emeli tekintetét. - Megérintette művészi lelkedet?

- Hogy is mondtad?

"mi mind csak elveszett lelkek vagyunk, kik álom és valóság közt ragadtak"

- szavaltam fejből a mondatot, mely hóbortos unokatesóm zseniális elméjéből pattant ki. Elmosolyodott. - Ezzel, azt hiszem megválaszoltál minden fel nem tett kérdésemet, és én is a tieidet.

- Tudod Jungkookie, nagyon örülök, hogy annak idején annyi időt töltöttél velem. Úgy érzem, lelki társat neveltem belőled - vigyorgott rám szívecskét formálva ujjaiból.

- Nem is tudom, hogyan sikerült volna egészen idáig életben maradnom a bölcsességeid nélkül - nevettem el magam, gondolva ezzel rengeteg olyan helyzetre, mikor olyan baromságokat tanácsolt életem komoly pillanataira, amely aztán borzasztóan sült el. Én mégis, mindig hallgattam rá, és hallgatni is fogok rá. Imádtam, hogy mellette mindenkinek feje tetejére fordul az élete, és hogy amint belépett valahova, minden tekintetet magára vonzott a különleges és egyedi világnézetével és személyiségével.

- Azért tudod ugye, hogy én is sok mindent köszönhetek neked? - komolyodott el, tőle igazán szokatlan módon. - Például, sosem fogadtam volna el, hogy egy fiút szeretek, ha te akkor a kicsi tökfejeddel nem mondod, hogy "olyan cukik vagytok, hogy örülnék ha te lennél az anyukám, Namjoon meg az apukám" - merengett el, mire muszáj volt elnevetnem magam. Valóban ilyet mondtam volna?

- Én erre eskü nem emlékszek, de talán azért mondtam, mert már akkor tudtam, hogy olyan szeretnék lenni, mint ti - Jin arca azonnal elkomolyodott. Úgy kezdett el vizslatni, mintha belelátna a gondolataimba. Feszengeni kezdtem, hisz csak akkor csinálja ezt, ha aggódik értem. - Mi az, hyung?

- Ugye nem azért lettél te is meleg, mert tőlünk ezt láttad? - tette fel szigorúan a kérdést. Megijesztett. Sosem gondoltam, hogy miattuk éreznék úgy, ahogy, vagy hogy ha ők nem lennének, nem ide lyukadok ki végül, maximum csak később sikerül elfogadnom. Hevesen rázni kezdtem a fejem.

- Szó sincs erről! Ha nem látlak titeket magam előtt, akkor is beleszeretek Siwonba.

- Voltál már lánnyal, Kookie? - hajolt előre térdére könyökölve, még áthatóbban bámulva arcomat. Elpirultam.

- Föl se áll egy lányra, hyung - sóhajtottam a kissé kellemetlen légkörben. Nem igazán számítottam ilyesfajta beszélgetésre, különösen nem arra hogy osszam meg, miként próbálkoztam kideríteni érzéseimet. Habár Namjoonnak mindent elmeséltem töviről-hegyire, megígértettem vele, hogy senkinek se adja tovább, ő pedig így is tett. Még Jinnel sem osztotta meg azt a néhány halálciki szitut, amibe magamat kevertem akkoriban.

- Ez megkönnyebbülés - mosolyodott el szélesen, mire felvontam a szemöldököm.

- Az, hogy nincs merevedésem egy meztelen csaj látványától? Nem tudom, engem annyira nem nyugtat meg - közöltem durcásan, mert kezdett nagyon feszültté tenni ez a beszélgetés. Nem tudom miért, hiszen már rengetegszer átrágtam magam ezen az egész "meleg vagyok" dolgon, nemcsak egyedül, de Namjoonnal, apával és Yoongival is.

- Dehogyis, te idióta - forgatta meg szemeit. - Az megkönnyebbülés, hogy nem a tőlünk látott példa miatt, és az egyébként egy normális kapcsolat jelenlétének hiánya miatt váltál ilyenné.

- Ebbe még sosem gondoltam így bele. De nem. Biztos vagyok benne, hogy semmi köze hozzá - állítottam magabiztosan, egy halvány mosolyt görbítve ajkaimra. Követte példámat.
▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪
Unokatesóm könyve, (melyet kezembe nyomott és közölte, hogy tartsam meg és olvasgassam, amikor csak kedvem tartja vagy szükségem van rá) amolyan útitárssá vált számomra. Mindenhova magammal vittem, s bele-bele lestem, amint akadt néhány szabad percem. Minden szavát jó alaposan megemésztettem, és ennek fényében fejlesztettem saját magamat és a műveimet, nem utolsó sorban csakis szigorúan Taehyungra gondolva, és arra várva, hogy egyszer újra össze hozzon minket a sors, vagy éppen maga Taehyung és végre megvizsgálhassam szemeit közelebbről is, hogy rájöjjek mi az, ami nem stimmel a rajzaimban.

Erre várhattam még egy darabig, de aztán bebizonyult, hogy ami késik, nem múlik.