Wabi-sabi

7. fejezet

Taehyung ült a kormány mögött, én mellette az anyósülésen, Yoongi pedig hátul a középső helyet elfoglalva. Csöpögött mindhármunkról a víz, ezzel szerencsésen kisebb tavacskákat kialakítva lábunk alatt és az ülésen. El sem akartam képzelni, mi lesz Taehyung reakciója, ha realizálja milyenné tettük a kocsiját.

Eddig nem szóltunk egy szót se. Csak légzésünk és az autón kívül továbbra is hatalmas cseppekben zuhogó eső hangját lehetett hallani. Lopva pillantottam Taehyungra, aki mereven bámult ki az ablakon a borzalmas időjárást kémlelve. Yoongi gyanakvó tekintettel méricskélte az előtte ülő fiút, majd rám nézett. Megforgatta a szemét.

- Na jó, én erre nem érek rá - jelentette ki hirtelen. - Haza tudnál vinni, Taehyung? - ejtette ki gúnyosan a nevét, mire lesütöttem a szemem. Bele sem akartam gondolni, mi fog ebből kisülni. Az említett fiú hirtelen kapta hátra szikrázó tekintetét.

- Hogyne, én magam vagyok a szöuli tömegközlekedés - közölte ugyanolyan gunyoros hanglejtéssel, ahogy előbb jóbarátom szólt hozzá. Ennek ellenére beindította a motort, majd orrát egy papírzsepibe folyamatosan törölgetve indultunk útnak. - Merre laksz?

- Négy utcára innen - válaszolta Yoongi konstantálva, hogy legalább haza lesz szállítva a segge.

- Még szerencse - motyogta Taehyung alig hallhatóan, de azért ismertem már Yoongit annyira hogy tudjam, ő is tisztán hallotta a mondatot. Ennek ellenére nem reagált semmit, amiért hálás voltam neki. Amint leparkoltunk Yoongiék előtt, ő távozásakor még megpaskolta vállamat.

- Menj haza te is, aztán holnap a suliban tali - szállt ki és szaladt be a házba, ezzel magunkra hagyva minket Taehyunggal kínos némaságban. Szám szélét rágcsáltam idegességemben. Nem kéne csak úgy elengednem, minden szó nélkül.

- Nem kéne megröntgeneztetni az orrod? - néztem rá, orrát vizsgálva szemeimmel. Ő is rám pillantott.

- Nem - közölte kifejezéstelenül, majd megdörzsölte szemeit, de felszisszent a fájdalomtól. Felment bennem a pumpa.

- Dehogynem kéne! Tuti eltört! - mondtam szigorúan, mire egy meglepett pillantást kaptam. Nem számított határozottságomra. - És én vezetek. Gyerünk! - sürgettem, hogy mihamarabb bejussunk a kórházba. Kitudja, lehet úgy megrúgták, hogy belső vérzése lett.

- Mondtam, hogy nem. És egyébként is, az én kocsimat csak én vezethetem.

- Borzasztó makacs vagy - csóváltam a fejem megadóan. Éreztem, hogy úgyse tudom dokihoz cipelni.

- Betartottad az ígéreted - váltott hirtelen témát. Meglepődve néztem rá.

- Nem szokásom megszegni őket - néztem mélyen a szemébe, és ezúttal hagyta is. Újból az az érzés. Megint, mintha leomlott volna minden körülőle, hacsak néhány másodperc erejéig is, de leomlott, én azonban nem tudtam hova rakni őket. Azt a rengeteg, megszámlálhatatlanul rengeteg érzelmet, ami benne kavargott. Nem értettem őket. Taehyung elmosolyodott.

- Hazavigyelek? - kérdezte, mire nemlegesen megráztam a fejem.

- Szeretném látni, hogy épségben hazaérsz. Van otthon valaki? - kérdeztem tőle, mire eddig nem látott meglepettség ült ki általában kifejezéstelen arcára.

- Nincs. De miért érdekel? Megvagyok én egyedül is - indította be a kocsit, és már indult is volna az én lakóhelyem irányába.

- Ne erre! Hozzátok menj! Ne legyél most egyedül, mi van ha belső vérzésed van a rúgástól? Rendesen meggyepáltak - fintorogtam az emlék hatására.