Wabi-sabi

38. fejezet

A napsugarak szinte égették fedetlen vállaimat, miközben erősen koncentráltam a szokásos kis menedékemben az előttem magasodó állványra. Már órák óta próbáltam valami viszonylag minőségi munkát összehozni, de egyszerűen minden alkalommal kudarcot vallottam.

Homlokomon gyöngyözött az izzadság, mind a meleg, mind az idegesség és stressz miatt. Nem ment. Már hetek óta nem ment. Képtelen voltam rajzolni. Képtelen voltam festeni. Úgy egyébként bármire képtelen voltam. Utáltam magam emiatt, és ezzel csak méginkább fölbojgattam a saját érzéseimet, amivel még kevesebb esélyt láttam az alkotás lehetőségére.

Vége az érettségi időszaknak. Sikerült. Megvannak a pontszámaim a művészeti egyetemhez, ráadásul ösztöndíjat is ajánlottak. Sikerült. Az álmom valóra válni látszik.

Persze, emellett ott lóg a levegőben az egész Portugál munka. Néhány nap elteltével skype-on keresztül egy elég komoly konzultációt folytattunk az ottani stúdió igazgatójával. Kerek perec kijelentette, hogy engem akarnak. Apa mellettem nagyrészt csak a szemeit meresztette és bólogatott, teljesen elvarázsolt állapotban.

Így, már június végén, volt kerek három napom eldönteni, mit akarok, és még dunsztom sem volt róla. Leginkább azért, mert rendezetlen ügyeim voltak. Nem igazán tudtam erre a problémára fókuszálni, hiszen jelen volt a másik, a többi, ami így a tanulás végeztével egyszerre zúdult a nyakamba.

Taehyungnak még egy szót sem szóltam Portugáliáról. Külön megkértem mindenkit, akinek meséltem erről a lehetőségről, hogy tartsa a száját. Nem lenne szép, ha valahonnan máshonnan jutna a fülébe, hogy lehet, hogy elmegyek egy messzi európai országba. Nem érdemli ezt. Ahogy persze azt se, hogy több, mint három hónapig titkoljak előle egy ilyen fontos dolgot. Egy életbevágóan lényeges döntést.

Hatalmasat sóhajtottam, majd fejemet a táblába temettem. Egészen idáig, a művészet szórakozás volt számomra, az elmúlt hónapokban azonban annyira a nyakamba szakadt munkaként, hogy kifogytam az ihletből. Rájöttem, hogy egy kis szünetre van szükségem, hogy feltöltekezzek, mert ez így nem vezet sehova. Saját magam idejét pazarolom, saját magamat lököm a szenvedésbe és a bűntudatba, hogy cserben hagyom az embereket, akik engem bíztak meg valami számukra sokat jelentő dologgal.

Hirtelen felindulás volt. Elegem volt abból, hogy ilyen nyomorultul érzem magam már hónapok óta. Ideje volt összeszedni a bátorságom és cselekedni. Nem maradt több időm. Így is elkéstem. Taehyunggal a kapcsolatunk már menthetetlen állapotba fog kerülni, ha rájön, hogy hónapok óta mit hallgatok el előle. Nem számít, hogy ő mennyit bántott engem, ezzel vinni fogom a prímet rendesen. A jövőmről, a közös jövőnkről alkotott képet ezzel apró szilánkokra zúzom.

Perceken belül az autómban ültem, egyenesen Taehyungék háza felé haladva. Épp ideje volt egy kiadós beszélgetésnek. Elég volt a tétlenségből és magamban fortyogásból. Muszáj volt kimondjam, kiadjam magamból.

Becsengettem. Tae nagyija nyitott ajtót, szokás szerint, és hatalmas vigyorral az arcán köszöntött, majd mikor látta, hogy nem éppen vagyok fényes hangulatban, fel is küldött Taehyung szobájába. Milyen meglepő, hogy laptopjával az ölében terült szét az ágyán! 'Néhány hét és befejezem ezt az egészet, onnantól pedig csakis a tiéd vagyok!' Cirka három hónappal ezelőtt.

- Szia, Jungkook - motyogta gépelés közben, mire egy nagyot sóhajtva ültem le a földre, hogy szemben lehessek vele. Köszönésképp csók? Ilyesmivel már egy ideje nem is próbálkozok. Őt olyanszinten nem érdekli, hogy rendesen kellemetlenül éreztem magam, ha puszit akartam adni a pasimnak. Ez is sokszor elgondolkodtatott.

- Szia, Tae - nyögtem ki nagy nehezen, remegő hanggal, ujjaimat görcsösen tördelve. Észrevette, hogy valami nincs rendben, így összeráncolt szemöldökkel nézett le rám. Félve pillantottam íriszeibe. Mikor ő látta ijedségemet, rajta is látszott a félelem.