Aesthete (VKOOK)

▪️Menekülés▪️

Éhes vagyok.

Az édes, vanília illatú szoba mégrosszabbá teszi gyomrom éhségét. Ez a mélységesen émelyítő illat egy pékségre emlékeztet, mi telis-tele van muffinokkal és fahéjastekercsekkel. Az oka annak, hogy ebben a hülye helyzetben vagyok az az üres gyomrom. Mert ha nem lettem volna éhes, akkor továbbra is biztonságban lennék a piszkos lakásomban.

De nem ott vagyok.

Hanem egy őrülten drága házban, összezárva hat bérgyilkossal, kik lehet terveznek vagy nem terveznek valamit, mi káros lehet az életemre és az egészségemre is.

És mindennek a tetőfokán, még mindig nem ettem!

Sóhajtva az ajtóhoz sétálok, de nem megyek ki, inkább homlokomat a hűvös fadarbnak döntöm és megpróbálom elfelejteni azokat a vágyittas szemeket.

Tudni szeretném, hogy vajon azok a szempárok még mindig itt állnak egy fegyvert tartva, mi már túl sok ember életét vette el, figyelmenkívül hagyva Jimin szavait, várva, hogy megöljön, mikor felbukkanok.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor egy boldog végítéletre várok, kínzás nélkül.

De figyelembevéve a szerencsém az utóbbi pár órában, nem gondolom, hogy egy könnyű, Jungkook mentes kirándulással jutok el a konyhába.

Fejem gyengéden neki ütöm a faajtónak, aztán óvatosan kinyitom azt és kidugom rajta kobakom.

Egy üres, szőnyegezett folyosóval találom szembe magam, így örömömben a levegőbe boxolok. Mostmár biztos, nem fog történni semmi.

Körültekintően lépegetek a folyosón, miközben felmérem a lépcső alatti területet. Szerencsémre egy véres Yoongit sem láttok és egy kíváncsiskodó Jint se, s ahogy haladok lefelé a grádicson, a helyiség végig üres marad.

"Le a lépcsőn és jobbra kell fordulni." emlékszem vissza Jimin korábbi szavaira. Gyomrom ismételten, fájó panasszal korog egyet, elfáradva abban, hogy még mindig nem kapott ételt, így nyugtatásképp megütögetem. Most betartom az ígéretem és meg fogom etetni éhező szervem egy jó laktatós koszttal.

Ahogy legjobb barátom ígérte, a konyha ajtószárnya az utolsó lépcsőfok jobb oldalán nyílik és egy tiszta állapotban lévő krém-szürke színű főzőhelyiséget tár fel, mi úgy néz ki, mintha évszázadok óta nem használták volna. Biztos túl elfoglaltak, hogy apró darabokra szedjék az embereket, mintsem, hogy idejük legyen főzni magukra. Az, hogy bérgyilkosok, biztos sok éjszakai McDonald's-ra kényszeríti őket.

Megörülve annak, hogy valószínűleg egyedül maradok a használatlan helyiségben, elkezdek kutakodni az ezüstös fémdobozban, mérhetetlen nagy boldogsággal találva megfelelő mennyiségű ehető összetevőt.

-Pirított rizs egy kis zöldséggel az tökéletes lesz. - dünyögom magamba, különböző dolgokat szedve ki a hűtőből és a csillogó márványpultra helyezem. Ahogy ezt teszem, a szemem sarkából egy zöld fényt látok megcsillanni.

Oh a francba mostmár!

Ne mond, hogy minden szobába van már biztonsági kamera!

Gyorsan abba az irányba fordítom fejem és megkönnyebbülten sóhajtok fel, mikor csak a tűzriasztót látom folyamatosan villogni, ahogy időről időre értesít, hogy az épületben nincs tűz.

Jó tudni.

Visszafordulva a rizshez és a zöldségekhez, egy zacskó sárgarépát kezdek el kicsomagolni.

Hirtelen egy gondolat fut át a fejemben, miközben kezem megáll a műanyagzacskó kibontásában.

Megint a tűzjelzőre pillanatok.