Aesthete (VKOOK)

▪️Érintések▪️

Körülbelül tíz lépést teszünk a kijárat felé, mielőtt Jungkook elájulna. Karjai, amelyek Hoseok és az én oldalamon lógnak, őrülten nehezek lesznek. A hirtelen túlsúly miatt felmordulok és Hoseokkal egyidejűleg megragadjuk a derekát, stabilizálva a gyenge embert, mielőtt arccal a vérfoltos padlóra esne. Jungkook nyög egyet, fáradt szemekkel bámulva előre. Nincs teljesen magánál, úgy tűnik, hogy az elméje kábítószerszerű ürességben sodródik, és a fájdalom arra kényszeríti testét, hogy elájuljon. Csak annyit remélek, hogy a seb nem szakadt ismét ki. Nem engedheti meg magának, hogy több vért veszítsen.

Az előcsarnokban Jin és Namjoon áll, a legidősebb kezét a csípőjére teszi és egykor érintetlen szőnyegét bámulja, amely most úgy néz ki, mintha bárányhimlőben szenvedne a sok vértől.

-Tönkrement a nyamvadt szőnyegem! - sóhajtja, hosszú ujjaival az orrát masszírozva.

Megint röhögni támad kedvem.

Nem a padló körül fekvő testek vagy a sok vérfolt, ami beterítí a szobát a legnagyobb probléma.

Nem.

A szőnyeg az.

-Ha a szőnyeg miatt ennyire aggódsz, akkor nem akarod látni a fürdőt. - mondja Yoongi vigyorogva.

-Mostmár úgyis mindegy, hercegnő. - válaszol Namjoon, enyhe mosolyra húzva ajkait. -A kocsi hátul van. Tegyétek be Kookot és menjetek.

Valamennyire meglepődök az engedelmes módon, ahogy Yoongi a fiatalabb ember felé biccent, követve az utasításait, mutatva az utat nekem és Hoseoknak. Azt már észrevettem, hogy van egyfajta kimondatlan tisztelet Namjoon iránt, amelyet mindenki elfogad, még a mogorva Yoongi is.

Kíváncsi vagyok, hogy miért.

Hoseok nem képes megfogni egy fegyvert, és a keményfejű Yoongi, egy fiatalabb, kevésbé tapasztalt Namjoon akarata alá tartozik. Jin orvosilag képzett, és Jimin egy aranyos arccal, kedves szívvel rendelkező pszichopata. Jungkooknak pedig van egy gyenge oldala is.

Ebből a hat személyből egyet sem tudok megérteni. A mélységek és árnyékok, valamint a múlt sötét titkai, elrejtik a szem elől az összetévesztett aspektusokat, melyeket valószínűleg soha nem fogok felfedni. Minden ember olyan, mint a saját tetovált, finoman kidolgozott puzzelje, amely ugyanolyan összetett, zavaró és gyönyörű, mint ők maguk. Akármilyen csábító, hogy megpróbáld kigobozni a misztériumok rejtélyét, soha nem fogod megtudni, hogy mi rejlik benne.

-Nem kéne ennyit etetni. - sziszegi Hoseok, fogain keresztül. Egyedül próbálja cipelni Jungkook súlyának nagy részét, kisegítve kisebb, nyurga alakomat. -Gyerünk Jungkookie. Segítened kéne.

Meghallva az idősebb ember hangját valahol nagyon távolról, Jungkook kissé megrázza fejét, hogy valamelyest észheztérjen. S most ahelyett, hogy a padlón húznánk, botladozva lépegetni kezd.

Yoongi végigvezet a folyosón, amely az alagsorba ér, kinyitva az ajtót, befelé biccentve fejével, hogy a lépcső alján lévő sötétségbe sétáljunk.

Dübörgő szívvel, habozás nélkül a fekete hajú emberre pillantok. Mintha Yoongi tudna olvasni a gondolataimban, szólásra nyitja cserepes ajkait.

-Nincs fehér szoba ezúttal. - mondja halkan. -Ígérem. Ez most más lesz, Taehyung.

Igaz.

Mostmár hisznek az ártatlanságomban.

Most segítek nekik, és megvédem őket, pont úgy, ahogy ők is engem.

Már nem én vagyok az ellenség.

Mély levegőt véve, hagyom, hogy Hoseok átvegye Jungkook súlyát, elindulva a lépcsőn, amely az alagsorba vezet. A sötétségbe való utazás, ugyanolyan érzés, mintha belépnél az alvilágba. Hideg van, mint hőmérséklet szempontjából, mint érzelmi szinten. Az egyik ajtó mellett elsétálva elborzadok egy véres Yoongi emlékére, aki mániákusan vigyorgott, miközben felsétált a lépcsőn, szerelméhez. Ez a hely nem kellemes kisugárzású barát vagy ellenség számára. Még azt sem, szeretném tudni, hogy mennyi borzasztó cselekedet történt itt. S azt sem ha ezeket a velem egy szobában járó ember végezte el. A terem végén van egy ajtó, amely kívülről be van kulcsolva, és ez egy másik tény, ami miatt kiráz a hideg. Ha valaki itt tartózkodott, és valamilyen módon elmenekült volna, akkor csapdába esett volna az alagsorba, amíg valaki ki nem engedi, vagy meghal éhínségben és szomjúságban.

Yoongi kiveszi a kulcsot a zsebéből, és kinyitja az ajtót, felfedve a hátsó udvart, amelyben egy átlagos, sötétkék színű jármű áll.

Reszketek a hideg levegőben, a kabátom nélkül, amit még Jungkooknak adtam, hogy életben maradjon, miután egy kusza rendetlenséggel a földre érkeztünk.

Elsőként ülök be, a hátsóülésen foglalva helyet, és vigyázva pillantok Yoongira, amikor a vezetőülésben foglal helyet, hátrapillantva.

-Nem szeretnél vezetni? - kérdi kötekedő hangnemmel. -Elég jó menekülési pilóta vagy, ahhoz képest, hogy nincs jogosítványod.

-Nem, köszönöm. - fordítom el a fejem kinézve az ablakon, elgondolkodva.

Mi olyan fontos bennem?

Mi olyan fontos bennem, hogy az apámnak annyira eltökéltek a szándékai, hogy egy csoport hatékony, közismert, A osztályú gyilkost küldjön utánam? A festészeten kívül nem vagyok másban tehetséges, és egy szörnyű bandavezér lennék.

Azért mert engedelmes vagyok? Rengeteg férfi, vagy nő sorakozna fel, hogy mindent megtehessen Sehun akaratának.

Vérvonal?

Az egyáltalán mit számít?

Nem vagyok egy hosszú ideje tartó fekete alvilági dinasztia leszármazottja, akinek végső célja a világ uralma.

Gondolataimból Hoseok aggódó nyöszörgése zökkent ki, amikor bedobja a fiatalabb barátját a hátsóülésre.

-Húzdd be. - adja ki a parancsot, amit teljesítek.

Beakasztom kezem karjai alá, és minden erőmmel megpróbálom berángatni őt a kocsiba, hogy aztán Hoseok be tudja zárni az ajtót. Feje az ölemben nyugszik, míg lábai kényelmetlenül vannak betuszkolva, hogy beférjen az autóba.

-Kész vagyunk. Elindulhatunk. - foglal helyet Hoseok az anyósülésen.

Jungkook abban a szent másodpercben elalszik, amikor teste kényelembe kerül, szája kissé el van nyilva egymástól a mély kimerültség miatt, lágy hangon horkolva.

Yoongi és Hoseok elkezdik megbeszélni a további terveket, s meggyőződve arról, hogy senki nem figyel rám, ujjaimmal lágyan cirógatni kezdem Jungkook fekete haját. Selymes, ében haja éppen olyan puha, mint amilyennek elképzeltem. Óvatosan simogatom az ujjaimmal a vastag szálakat, beharapva ajkamat a gyönyörű érzésre. Még nem is tudja, olyan mélyen alszik, aminek felettébb örülök. Áhítozva figyelem meg a jóképű ember arcát, kissé habozva, mielőtt azt kezdeném el szeretgetni, végigsimítva a kereszten.

Születésének keresztje.

Mit kellett elviselnie?

Min kellet Jeon Jungkooknak keresztülmennie, hogy oda jusson ahova?

Mi késztette rá?

Valamilyen szinten...szeretném tudni.

Hátul, továbbra is csendben ülve, ujjaimat az ölemben fekvő fekete hajú bérgyilkos hajába vezetem vissza, azon tűnődve, hogy vajon ő és testvérei innentől kezdve hova vezetik majd az életem ezen szakaszát.