Aesthete (VKOOK)

▪️Naplemente▪️

Nem sokkal később, Jungkook elalszik, kimerülten a néhány napos fizikai és érzelmi feszültségektől.

Feje mellkasomon pihen, míg karja gyengéden van körém tekerve. Szemei ide-oda cikáznak, a papírvékony szemhéjai alatt, fekete szempillái elmélyült árnyékot vetnek arccsontjára. Nyugtalanul ficánkolni kezd, nyammogva álmában.

Aztán egy nagy, nehéz sóhajjal, teljesen mozdulatlanná válik.

Míg ő mélyen pihen, addig én egy percet szünetelve nem veszek levegőt, megbizonyosodva arról, hogy légzése még mindig egyenletes.

Óvatosan, leemelem ében kobakját mellkasomról, gyengéden helyezve azt a párnák puhaságába.

Megnyugodva, hogy úgy alszik, mint egy álomszuszék, kimászok mellőle, csendesen tipegve az ajtóhoz.

Végigsétálva az üres folyosón, Hoseok sötét szobája felé veszem az irányt, de mielőtt még odaérhetnék, a falap kinyillik, s egy karcsú, fáradt személy lép ki rajta.

Jimin.

Felpillant, ahogy felé közeledem. Arcának édes felülete vékony és elmosódott, de legfájdalmasabb része a szemei, melyek alatt karikák pihennek.

Lehet, hogy csak én érzem ezt, vagy tényleg így van, de olyan mintha a gyönyörű galaxisok, melyek tekintetében, mint ezer csillag ragyogtak, sötét feketelyukak lettek, elnyelve az összes fényt.

De még ilyenkor is mosolyra húzza ajkait, mely üres és kontraszt nélküli.

Szavak nélkül, felé nyújtom kezem.

Jimin hozzám sétál, ujjait sajátom köré fonva, s a lépcsőn kezd lefelé húzni.

-Gyere, ragyogó istenség. - mondja.

Lesétálva a lépcsőn, a többieket kint találjuk, egymás mellett ülve a ház előtti felhajtón, úgy figyelve a világ apró rezdüléseit.

Nem beszélnek.

Csak léteznek.

Jimin elengedi kezem, hogy Yoongi mellett tudjon helyet foglalni, ki szánalmasan figyeli, ahogy egy madár a tavaszi szellő lágy fuvallatában táncot jár, miközben egyik térde fel van húzva, s vékony ujjaival bokáját fogja közre. Jin és Jimin között foglalok helyet, fejemet az idősebb vállának támasztva, s mellette Namjoon ül, szerelmének kezét ölében tartva, eljátszadozva az ujjakkal.

Annyira különös.

Emlékszem, mikor először láttam őket, egy szalon üvegének túloldalán, a füst árnyékának melegében találva otthont, mint mítikus lények.

Most végignézve rajtuk, törötten és sérülten, annyira emberien néznek ki, hogy szinte kitűnnek a világ létében, nem különbözve tőlem.

Ugyanolyanok, mint én, és sosem lesznek különbbek.

Ez volt az igazság, ahogy láttam őket, miként képzelte el őket az elmém, elfogultságuk miként született meg előttem. Ők az enyémek, teljesen lefáradva a várakozás súlyával, nyersen és valóságosan.

Becsukva szemem, csak velük egyetemben létezem.

Egy kis idő után, Jimin lágyan simogatja meg kacsóm, megszorítva ujjaimat.

-Hogy vannak? - töri meg a csendet Jin.

-Alszik. - válaszolja a rózsaszínhajú.

Bólintok.

Most mind ugyanazt a madarat figyeljük, ahogy akadályok nélkül, lágyan repül a levegő gravitációjában. Tollai elképesztően csillognak a kora esti, homályos fényben, mely örömtelien játszik a változó színekkel, fekete és vörös színben festve meg az élőlényt, ki korlátok nélkül szabadon szárnyalhat.