Aesthete (VKOOK)

▪️Egyedül▪️

Kellemesen hűvös kint a levegő, ahogy hazafelé indulok, az ég már rég elkezdett besötétedni a késő délutáni órákra.

Mégha Szöul nem is a legszebb város a földön, szeretek itt élni. Az emberek, a kultúra, ezek azok a dolgok, melyek egy várost sikeressé tesznek és Szöulnak ez bőven megadatott. Elhagyva a tetoválószalont, lassan sétálok a hazavezető úton, elköszönésképp integetve Jiminnek és Hoseoknak az ajtó tuloldaláról, kikkel majd ebédelni fogok menni, egy hét múlva.

Hoseok is visszainteget, majd Jiminre esik pillantásom, ki Yoongi ölében ülve nyom egy csókot pofijára, s csak azután vezeti rám tekintetét, széles mosollyal arcán, elköszönve tőlem. Óvatosan lépegetek, hogy a kötés nehogy elmozduljon, ahogy mozgok.

A séta a város utcáin nem a legbiztonságosabb ebben az időben, sőt az a környék, ahol az én lakásom fekszik, követeli az óvatosságot, ha arra jársz. Főleg ilyenkor, mikor a nap már lemenőben van, az utakat homályossá téve. Miközben megyek, az utcai fények vibrálni kezdenek, ahogy a lámpák felkapcsolódnak a közeledő éjszaka miatt. Kiráz a hideg és gyorsabban, bizonytalanabbul indulok a lakás felé.

Mikor az apám elzárt a világ elől és bezárva tartott, abban a magányos és társadalmilag elszigetelt, förtelmes 'toronyban', nem csinált semmi mást, csak szimplán megvédett attól a világtól, amiben ő nap mint nap élt.
Négy év után, sem tudom azt, hogy mit hogyan kell végezni.

Nincs semmi tapasztalatom az igazi világban és még ötletem sincs, hogy veszélyes helyzetekben mit is kell pontosan tenni. És ez az egy dolog, ami mindig elgondolkoztat, hogyha  valami történni fog, mit teszek majd? Ez puszta irónia, hogy Busan egyik legerősebb és legbefolyásosabb ember egyetlen fia, nem képes megvédeni magát.

Röhejes.

Az egész lényemnek a létezése, ennél a pontnál, egy nagy vicc.

Rejtőzni azok a személyek elől, kik gondoskodtak rólam.

De ezt akarom.

Ezt kell tennem.

Ez az egy lehetőségem van arra, hogy szabad legyek, hogy meglegyen a saját életem. Jelenleg elbújva kell maradjak a családom elől, most, és talán örökre.

Ez az egy megoldás van.

Minél többet sétálok a lakásom irányába, annál jobban érzem, hogy valaki figyel engem. Folyamatosan vállam fölött tekintek hátra, szemmel tartva a mögöttem lévő sötét, üres sétányt. De, amint közelebb érek a tömbházhoz, nyugtalan érzéseim csillapodnak, míg vállaimat leeresztve bátran és magabiztosan megyek tovább.

A lakónegyed, ahol élek, omladozott és rossz állapotban található. Csoda, hogy még egyben van. A betonfalak kívülről ugyanolyan repedtek és összeomlottak, mint bent, de elég olcsó ahhoz, hogy készpénzzel fizetni lehessen. Ennek tetején a lebukás aránya elég kicsi, mert a lakás, Baekhyun nevén van, s ez egy tökéletes hely, ahol el tudok bújni.

Kinyitva a rozoga ajtót a másodikon, leveszem a cipőm és kabátom a fogasra akasztom. A bejárati ajtóból elindulok a szobám felé, átjutva egy kicsiny kis nappaliba, ahol oldalra pillantok a konyhasarokra. Szobám kicsi és sivár, csak néhány értékesebb ruhadarab található a bőröndbe és a széken, mi az ablaknál foglal helyet.

Mikor elhagytam otthonomat, nem pakoltam össze mindent, csak néhány értéktárgyat hoztam és a pénzt, mit loptam az apám széfjéből, s ezt elköltve kezdtem el élni a festményeimből, mielőtt még kijártam volna az egyetemet.

De jelenleg nem a kényelemre koncentrálok. Csak meg kell húznom magam, míg a szüleim abbahagyják a keresgélést. Durva belegondolni abba, hogy amióta elszöktem, ők azóta is folyamatosan keresnek. Mondjuk szerencsémre, a galériámba nem jöttek még el, pedig az én nevemen van az épület.

Ha már a családról van szó...

Kihúzva zsebemből az előre fizetett mobiltelefont, a híváslistára bökök és kikeresve a számot, számba harapok. Az unokatestvérem, Jisoo, az egyetlen személy akiben megbízhatok egy hívás erejéig . Egyszerűen egy gyors háttérkeresést futtat le, Jeon Jungkook nevéről, majd ezt követően mindent elmondhat.

De el is kaphatják őt.

És ez egy olyan kockázat, melyet még nem biztos, hogy hajlandó vagyok vállalni. Sok mérlegelés után, megrázom fejem és kikapcsolom a mobiltelefont, anélkül, hogy bárkit felhívnék.

Jungkook és barátai valószínűleg csak néhány alacsony szintű kábítószer kereskedők, kik belekeveredtek valami nagyobb ügybe, mint ahogy tervezték. Az apám biztosan csak információkért kereste őket. Akárhogy is óvatosnak kell lennem, nehogy közéjük keveredjek. S ez azt jelenti, hogy Jiminnel se tarthatom a kapcsolatot. Ha véletlenszerűen elég fontosak és elengedhetetlenek ahhoz, hogy valamilyen kapcsolatban álljanak apámmal és, ha kihallgatásra kerülnének, akkor nem szeretném, hogy a nevem véletlenül a fülébe jusson.

Az mindent elronthat.....

Az ebéd kell Jiminnel legyen az utolsó alkalom, hogy a közelükbe vagyok. Akármilyen kedvesek és rendesek, ők azt a falat, mit felépítettem magam köré, olyan szinten lerombolhatják, hogy az a földre zuhanva darabokra törne. Nem szabad közel állnom hozzájuk.

Az elmémet mégse tudom segíteni, hisz emlékszem Jungkook fekete szemeire, mik végigmérik félig meztelen alakom és dallamos hangja, mitől vonakodóan mindig kiráz a hideg. Egy kész...izgalom körülötte lenni, egy új élmény mely kissé függővé tesz.

Veszélyesen édes.

Az gondolatra a hideg cikázik végig bőrömön, de fejem rázva próbálom elhesegetni az emléket. Ezek az emberek nem jelentenek jót számomra.

Amire jelenleg fókuszálnom kell az az, hogy úgy járjak továbbra is dolgozni, hogy az apám ne szerezzen tudomást róla és valamilyen szinten rejtve kell maradnom. Egyedül és biztonságban még mindig jobb, mint összeállni egy veszélyes társasággal, mi akár le is buktathat.

Határozottan bólintok magamnak és hátamra fekve, bámulom az átázott plafont felettem.

Egyedül jobb.

Egyedül biztonságosabb.

Csak élj úgy, mint mindig, Taehyung.

Egyedül.

De amint lehunyom szemem, álmaim kisértetiessé válnak, ahogy édes mosolyok, lágy hangok és intenzíven villogó fekete szemek vadásznak rám.