Aesthete (VKOOK)

▪️Új Barátok▪️

Legalább másfél órája biztos sétálhatok ebben a sötét erdőben.
Botladozok a kiálló ágakon, köveken egyensúlyozok és ezt mindvégig olyan ösvényen teszem, melyen még ember nem járt!

S ettől a hosszú sétától a homlokomon valamilyen mennyiségű verejték kezd gyöngyöződni, ami gyorsan hűl le a hideg levegőn.

Az éj és az erdő csendje, valamint a rovarok és az állatok lágy mozgolódása az egyetlen dolog, mi társaságként szolgál ebben a magányos kis esteli kirándulásban.

Hideg van a kabátom nélkül. A csípős levegő végigcirógatja bőröm fedetlen részét, a ruha szakadt résein keresztül, olyannyira, hogy egész hátamon feláll a szőr.

Szórakoztatom magam azzal, hogy kifújom az elhasznált levegőt, mi ködös és homályos patakként jelenik meg előttem, majd közvetlenül áthaladva rajta, hagyom, hogy elpárologjon.

S közben egyszer sem pihenek meg.

Akkor sem, mikor az alvadt vér már bőrömhöz tapadt, mikor lábaimba botladozok, s mikor kezem, mely fájó vállam tartja, már elzsibbadt. Folyamatosan nesztelen és ravasz lépésekre vagy zörejmentes hangokra figyelek, mik bármikor rámtalálhatnak.

Óriási nagy nyomás van az elmémben, egy apró hang, mi azt kiálltja, hogy figyelnem kell minden irányból, mert ők vérprofi szakemberek.

Ők tudják, hogy mit kell csinálni, míg én nem.

És ilyenkor vannak azok a percek, mikor azon tűnődöm, hogy Jungkook vajon elvérzett-e már a mocskos földön?

Beharapom szám, hogy a fájdalom visszahozzon a valóságba és, hogy folytatni tudjam a semmitérő bandukolásomat.

Nincs már sok, mikor a fák törzsei vékonyodni kezdenek és egy halvány fény tör át a kis réseken, reményt és örömet csalva mellkasom aggódó üregébe.

Kiszaladva az erdőből a sima és egyenletes, aszfaltos útra, egy apró kis enyhülést érzek szétáradni fáradt izmaimba. Egy utcai lámpa világít a messzeségben, fényt árasztva a betonra.

A távolba meredve látok még egyet, s még egyet, ahogy a fények folyamatosan nyomot képeznek egy túlzottan halványabb felé. Remélhetőleg egy város, amely nincs túl messze és, ha az egy település, akkor ott fogok találni ételt. Ruhát. Talán egy buszmegállót is.

Ha pedig van buszmegálló, akkor ez a hely maga a megváltás.

Mert akkor el tudok menni innen, Szöulból, mindentől és mindenkitől, ki utánam van.

Lépteim szaporábbak az izgalomtól, s érzem, ahogy szétárad egész testemben az adrenalin és a megkönnyebbülés. Majdnem táncot járok, mikor jobb és bal oldalamon épületek bukkanak fel, miközben egy kis közúti közösség édes csendje ölel át.

Az aprónyi város szélén van egy kis üzlet, amelynek egy kivilágított tábláján nagy betűkkel ki van írva, hogy '24 órában nyitva vagyunk', s ezért őrülten hálás vagyok.

Az üzlet belseje csendes és meleg, hosszú fénycsövek világítják be a helyet.

Egy középkorú nő ül a pénztár mögött, nyitott szájjal rágógzmizva, küzdve azzal, hogy szemeit nyitva tudja tartani. Amikor, belépek egy álmos köszönést motyog orra alatt, nem sokat törődve velem.

Visszaköszönve szétnézek a boltba, úgy állva, hogy a nőnek ne legyen rálátása a szakadt ruháimra, és a véres, sebes hátamra, miből még mindig egy-egy helyen folyik a vörös nedű.