Aesthete (VKOOK)

▪️Kisujj eskü▪️

A palotaszerű ház, a zöld, arany és vanília színű szoba a távozás óta semmit sem változott.

Még mindig meleg, erdő és föld, árnyékolt kényelem, mely a fahéjastekercs és a szeretet illatát tükrözi. A napfény továbbra is beáramlik az ablakon, csillogásra kényszerítve az aranyfoltokat, melyek drágakövekként tűnnek ki az ágy takaróján.

Mindezen ismerős környezet közepette én vagyok az, ki nem érzi magát ugyanannak.

Tétlenül, ujjammal egy egyenetlen cikk-cakkos, arany színű eret ábrázoló cérnát követek nyomon, egy magányos és sápadt utazóra hasonlítva, ki borotvavékony úton táncol. Végül az út véget ér, elmerülve a barna és a zöld mélységbe.

Az ujjam az aranyszál végén marad, nem bízva az érzésben, hogy merre haladjon tovább, amíg az út folyamatosan a semmibe foszlik.

Elveszem kezem, ökölbeszorítva azt szívem felett.

-Hé! Hagyd abba!

Nyílik ki az ajtó, s Namjoon lép be rajta. Tetoválásai élénken és simán csúsznak le csuklóján és torka mentén, egy óriási tagadhatatlan jelenlétet festve magára. Az ágyra veti magát, szabad kezével sajátom csapva meg.

Távolhúzva kacsóm tőle, simogatni kezdem az érzékennyé vált bőrréteget.

-Semmit sem csinálok.

-De. - mondja, miközben az orrom végét megpöcköli, mintha egy rossz gyermek lennék. -Aggódsz.

Összeszorított ajakkal, elfordítom tőle fejem.

Igaza van.

Aggódom.

De, hogy ne tehetném ezt?

A szállodai küzdelem után mind a heten szerencsére, kisebb-nagyobb sérülésekkel menekültünk el.

Namjoon egy eltört karral, míg Yoongi, Jimin és Jin zúzódásokkal és vérfoltokkal a bőr minden látható részén. Nekem is dühös, lila véraláfutásos sérülések vannak a nyakamon, melyek nagy kézlenyomatokban mutatkoznak meg, egy olyan pórázra hasonlítva, mely túl hosszú ideig és túl szorosan volt nyakam köré tekerve.

De ketten közülünk rosszabb állapotban voltak, mint mi.

Hoseok és Jungkook.

A folyosó végén és a bal oldali szobában, melyben Hoseok pihen, elkülönítve, mint egy éjszakai bagoly, ki bújkál a nap fénye elől. Jimin vele van, volt és lesz mindaddig, míg mentális állapota nem lesz elég stabil ahhoz, hogy visszatérjen a valós világba.

Egyszer meglátogattam, mikor aludt.

Hálószobájának sötétségén belül nem volt más, mint egy apró duc, mely takarójának biztonságábán pihent, miközben karjai szorosan voltak Jimin köré tekerve, ki fehér arccal, mégis ünnepélyesen feküdt mellette.

Három nap telt el, de Hoseok még egy szót sem szólt azóta.

-Jin... - kezdek bele, de torkom összeszorul hallgatásomnak következményeként. -Jin talált valamit Hoseoknál? Tettek...valamit vele? Mármint, hogy nem akar beszélni.

Namjoon hátradől, egyik lábát keresztbetéve.

-Jin azt mondta, hogy a vokális akkordjaival nincs probléma. A torka szintúgy nem tűnik sérültnek, semmi olyan baja nincs, mi akadályozhatja őt a beszédben. Csak felszíni sérülései vannak. Kivéve itt. - egy ujjal megböki fejét.

-És...Jungkook? - lepillantva, kezemmel ismételten egy újabb cérnaszálat kezdek piszkálni.

-Alszik. - mondja gyengéd hangon, miközben szemei enyhén sötétülnek el. -Pont úgy, ahogy tegnap. Nem bűn egyedül hagyni őt egy darabig, Taehyung.